David Pressman, az Egyesült Államok budapesti nagykövete beszédével kezdődött az idei Budapest Pride. Ha jól emlékszem a nagykövet úrnak csaknem egyéves magyarországi tartózkodása alatt arra nem volt érkezése, hogy a magyarság nagy nemzeti ünnepein, amelyek az egész ország szívét megdobogtatják, beszédet mondjon. Hogy éppen az LMBTQ-aktivisták ünnepén kellett ezt csendet megtörnie, az mindenesetre furcsa.
Ráadásul abból az alapállásból kiindulva, mintha Magyarországon bárki is korlátozná az LMBTQ-érzelmű emberek szabadságát, szerelmét. Ennek pregnáns cáfolata maga a Pride, ahol korlátozás nélkül az vesz részt, az demonstrálja nemi identitását, aki akarja, noha valószínűleg sokan nem kíváncsiak rá. De legyen. Ahogy az is élő cáfolat, hogy a saját elmondása szerint huszonkettedik házassági évfordulóját férjével ünneplő David Pressman ugyancsak szabadon töltheti be nagyon fontos funkcióját Magyarországon. Bár azzal, hogy ezeket az intim információkat önszántából hozta nyilvánosságra és még az ünnepi beszédében is fontosnak tartotta megemlíteni, kicsit úgy tűnik, mintha olyan országot képviselne, ahol domináns az övéhez hasonló szexuális kultúra. Ez persze egyáltalán nincs így, az LMBTQ-aktivisták a tengerentúlon is a társadalmi kisebbséghez tartoznak.
S ha már a cáfolatoknál tartunk, hadd hozzak ide még egyet. Pressman úr egész beszédére jellemző volt a magyarokkal szembeni barátságtalan hangnem, mintha mi bántanánk az LMBTQ-aktivistákat. Közben egy fenét. Senki nem bántja, de miután a magyarság jövőjét kell építeni, hogy a nemzetnek holnapja is legyen, ezért az Alaptörvény szellemében nálunk az a sorrend, hogy az apa férfi, az anya nő. Ellenkező esetben csak demográfiai apályról beszélhetünk, bármennyire is hangsúlyozzák Brüsszelben, hogy a férfiaknak is joguk van szülni.
De hogy a harmadik cáfolatot se felejtsem el, Pressman úr biztosra vette, hogy beszédét nem fogja publikálni a kormányközeli média. „Ami egészen biztosan nem fog megtörténni, az az, hogy bármelyik, a kormány által fogva tartott és ellenőrzött médium teljes egészében publikálja ezt a beszédet.” Hát peche van, Pressman úr. A Magyar Nemzet például szó szerint, változtatás nélkül közölte a nagykövetség által leadott szöveget.
Hát nagyjából ennyit érnek azok az „igazságok”, melyeket David Pressman hazánkkal kapcsolatban hangoztatott.
Kijelentette: „Nem számít, hány, a magyar kormány által gyártott, »brüsszeli« bombákról szóló plakát díszeleg a városban egy adott pillanatban, a valóság az, hogy Magyarországot nem »támadják« külső erők, nem fenyegeti a »nyugati dekadencia« vírusa, nem csúszik hason Soros György előtt, és nincs kiszolgáltatva teljhatalmú összeesküvő hatalmaknak.”
Az a baj, kedves Pressman úr, hogy a magyarok inkább hisznek a saját szemüknek, mint másnak. Mert bizony a bőrükön érzik a brüsszeli bombák inflációnövelő hatását. A kötelező migránskvóta erőltetése meg azt jelzi, hogy Magyarországot igenis „támadják” külső erők, ahogy a nyugati dekadencia vírusa is keményen fenyeget. A Lajtán túl ugyanis, nagy jólétükben, az emberek nem veszik észre, hogy kihúzzák alóluk demokrácia, a sajtó- és véleménynyilvánítás szabadságának szőnyegét. Soros György előtt pedig nem Magyarország csúszik hason, hanem Brüsszel, aminek a levét a magyarok isszák meg, a nekünk járó uniós pénzek hazaellenes lobbistái, gyurcsányista kiszolgálóik legnagyobb örömére.
Kövér László házelnök egy korábbi Kurultáj rendezvényen mindezzel kapcsolatban a következőket mondta: „Akinek meg akarják szállni a területeit, annak először a tudatát igyekeznek megszállni. Akit alávetettségbe akarnak taszítani szülőföldjén, akit ki akarnak forgatni anyagi és szellemi javaiból, annak akaratát úgy akarják megtörni, hogy először megtörik és összezavarják a tudatát. Megtámadják a nemi, családi, vallási és nemzeti önazonosságát, meg akarják hamisítani a múltját, és el akarják venni a jövőjét, vagyis az áldozatot úgy összezavarják, hogy már szó szerint azt se tudja, fiú-e vagy lány, honnan jön, hová tart és kihez tartozik.” Ezt érzik a magyarok, kedves Pressman úr, nem ennek az ellenkezőjét, sajnos!
Kell még valamit mondanom, Ildikó?
A szerző szerkesztő