Dippold Pál

Vélemény és vita

Uitoto indiánok

A civilizáltnak mondott világ sajtója hetek óta azon pörög, hogy Dél-Amerikában lezuhant egy apró repülőgép, utasai közül három felnőtt meghalt, négy gyerek pedig eltűnt, majd negyven nap után rájuk találtak

A civilizáltnak mondott világ sajtója hetek óta azon pörög, hogy Dél-Amerikában lezuhant egy apró repülőgép, utasai közül három felnőtt meghalt, négy gyerek pedig eltűnt, majd negyven nap után rájuk találtak. Ámuldozik a műveltnek minősített Nyugat, elragadtatottan csodát harsognak. Ha jól belegondolunk, erről azonban szó sem lehet. A gyerekek ugyanis semmi mást nem tettek, mint ami minden ember feladata ebben a világban: éltek.

Utólag megismertük a kisrepülőgép-szerencsétlenség részleteit. A Cessna 206-os gép május 1-jén zuhant le az Amazonas tartománybeli Araracuara és Guaviare dzsungelében. A roncsokat, a pilóta és másik két felnőtt, köztük a gyerekek anyjának holttestét megtalálták. A gyerekeknek nyoma veszett. A testvérek – tizenhárom, kilenc, négy és egy évesek – az őserdőben bolyongtak. Életben maradásukra alig volt esély. Negyven méter magas fák alatt, a vadállatok és mérgező növények fenyegetéseitől kísérten, a legnagyobb gyerek vezetésével mégis megmaradtak. Kezdetben a repülőgép roncsai között talált élelmiszereket ették. Sebesült anyjuk még néhány napig élt, azt mondta nekik, hogy meneküljenek, keressenek segítséget. Elindultak. Kezdetét vette a negyven napos út a zöld pokolban.

A kolumbiai hatóságok sem tétlenkedtek. Azonnal elindult a keresésük. A hadsereg különleges alakulatai helikopterrel, a földön kutyák segítségével igyekeztek a gyerekek nyomára bukkanni. Egy különös fogást is kitaláltak a Remény nevű mentőakcióban: nagy hangszóróval a gyerekek anyanyelvén nagymamájuk üzenetét körözték a fák fölött. Ebben a mama arra kérte unokáit, hogy maradjanak ott, ahol éppen vannak, közel a segítség.

A történet hősei Kolumbia őslakói. Uitoto indiánok. A Magyarországnál több mint tízszer nagyobb ország ötvenmilliós lakosságának csupán egy százaléka indián, közülük a történelem viszontagságai után mára csak alig tízezer uitoto maradt. Már a gyerekek keresése közben is írtak arról, főleg, amikor kiderült a nyomokból, életben lehetnek, hogy nyilván a szüleiktől, nagyszüleiktől megtanult tudás lehet az, ami megmenti őket a dzsungelben. Ismerniük kellett, legalábbis az idősebbeknek, hogy milyen növényeket ehetnek, honnan szerezhetnek vizet, hogyan kerülhetik el a vadállatokat, és miként készíthetnek biztonságos menedékhelyet maguknak. Az uitoto indiánok mindezt tudták. És ez volt az, ami a gyerekeiket megmentette.

A hatalmas fák közül helikopterrel szabadították ki a kicsiket. Legyengült állapotban voltak, de a rovarcsípéseken kívül más bajuk nem volt. Kórházba szállították őket megfigyelésre. A repülőtéren ott volt Kolumbia elnöke is, aki azt mondta: „A dzsungel mentette meg őket. Ők a dzsungel gyermekei, és most már Kolumbia gyermekei is.” Ott sorakoztak mellette az uitotok vezetői. Égnek álló színes tollfejdíszben, ünnepi ruhákban és testfestékmintában. Az uitotok nem tartottak szónoklatot. Az eseményről készült fényképeken Kolumbia őslakói látszólag egykedvűen néznek a kamerába. Ám aki végiggondolja gyerekeik, számunkra különleges, ám nekik teljesen természetes negyven napját az őserdőben, és megtalálásukat, irigyelheti őket.

Már csak azért is, mert nekünk sem lehet más a feladatunk itt a világ másik felén. Uitoto módra kellene megtanítani gyerekeinket az élet valódi, szép megélésére és a veszélyek legyőzésére. Hogy az elődeinktől kapott tudás és hagyományok segítsenek, itthon, békében tudjunk megmaradni, és nem törődni azzal, hogy körülöttünk majdnem mindenki más a békétlenség dzsungelébe akar vinni minket.

A szerző író