A brüsszeli falanszter

Régóta meggyőződésem, hogy a Magyarország és az Európai Unió között fennálló viták nem félreértéseken alapulnak, sokkal mélyebb gyökerűek, ám a süketek párbeszéde Budapestről nehezen érthető, hiszen a józan ész a megegyezés, a kölcsönös kompromisszumok mellett szólna. Mindeddig ennek a konfliktusnak a valódi megértése szinte lehetetlen volt számomra, ám miután az elmúlt héten két napon keresztül Brüsszelben tanulmányozhattam azt a világot, a rácsodálkozás minden fátylat fellibbentett.

Be kell látnom, „vademberként” érkeztem a belga fővárosba, ahol olyan „vademberek” kalauzoltak, akik kellően jártasok az Európai Parlament székházában kialakult falanszter működésében, és a pesti halandókat ebben a zárt közösségben is elirányítják. Értik a laikus, az intézményben szinte ostobának tűnő kérdéseket, viszont nem a kondicionáltak közhelyeivel, paneljeivel, felületes általánosságaival válaszolnak. A zárt közösség tagjai, akik persze némiképp maguk is számkivetettek, mert az alfák, béták és gammák tengere tisztában van „vadember” mivoltukkal.

A furcsán ható kifejezéseimet Aldous Huxley Szép új világ című regényéből kölcsönzöm, ahol a „vademberek” a kondicionálást elkerülő, természetes úton született lények, akik amolyan rezervátumban élnek, hiszen a világot már a klónozottak uralják, akik az előre eltervezett felkészítésüknek megfelelően reagálnak minden helyzetre. A mi klónozottjainkat még nem születésük pillanatától kondicionáltak, az önálló gondolkodás képességét csak azt követően vesztették el, hogy a globalizmus bűvkörébe kerültek.

Mielőtt azonban az alfák, béták és gammák világában elmerülnénk, érdemes magát, az Európai Parlament épületét szemügyre venni, hiszen a falanszterben sem véletlenül alakulnak a külsőségek, nyomós okkal alakítják olyanná. A parlament már megjelenésében is a szélsőséges funkcionalista építészet modellje, pöffeszkedő ridegséggel kiemelkedve környezetéből. Az épület az ideológia szerint azért csupa üveg, hogy az átláthatóság érzését keltse; a valóságban azonban nemhogy át-, de még csak be sem látható, hiszen tükörként ver vissza minden fényt. A magyar parlament ugyan nagyobb alapterületű, ám a díszítések minimalizálása, a célszerűség kizárólagossága lehetővé teszi, hogy a hasznosítható terület a többszöröse legyen a hazaiénak. A szinte áttekinthetetlen létesítményben a folyosók sivársága a legmegrázóbb, amihez képest a magyar főváros gyakorta összevizelt aluljárói pompázatosak. A szürke egyhangúság végül már az intézmény vezetőit is zavarhatta, így több mint egy évtizede gyűjtésbe kezdtek – a probléma leküzdésére inkább nem különítettek el pénzt –, és azóta az unió soros elnökségét betöltő országok adományoznak néhány műtárgyat a barátságtalan külső oldása érdekében.

No, ebbe a „lélekemelő” díszletbe érkeznek a képviselők, a tisztségviselők és a háttérmunkások, akik gyakorta tizenkét, tizennégy órát itt töltve szinte minden kapcsolatot elveszítenek a való világgal, sőt sokan feleslegesnek is tartják azt, hiszen a buborék mindent biztosít, előrehaladásuk egyetlen záloga, hogy miként sajátítják el az intézményi vezetés nyelvhasználatát. Ezen keresztül válhatnak gammává, bétává, alfává, némi plusz, mínusz megjelöléssel. Mivel Huxley elképzeléseivel szemben nem születéskori az elrendeltetés, bizonyos határok között jelentős mozgásra van lehetőség. Persze, egy gammából soha nem lehet a folyamatokra tényleges hatást gyakorló alfa, de béta mínusszá válhat. Mivel egy átlagos képviselő, aki megfelel a mainstreamnek, politikailag korrektnek minősítve – mint egykor az agitprop osztályok besorolását követően – rögtön bétaként indul, s ha kellően törekvő, béta plusz, sőt bizottsági vezetőként alfává is válhat.

Ennek a törekvésnek az eredményeként nevelődnek ki a daniel freundok, sargentinik, tavaresek, akik könnyen cserélhetők, eltűnésüket követően senki nem sírja vissza őket, viszont üveggyöngyökért (plusz, mínuszos besorolásért) bármire képesek, messze túllihegik a Vera Jourová típusú alfákat, és akiknek a tükrében ezek az alfák visszafogott, mérsékelt, kompromisszumra törekvő léleknek tűnhetnek fel. Ezért állítja a parlamenti vita során a magyarországi látogatásra küldött Daniel Freund, hogy Magyarországon rendeleti kormányzás zajlik, amelyet véletlenül a küldöttségben helyet kapó további két tag is szajkóz, függetlenül a valós tényektől, hiszen a valóság nem illeszkedik a megbélyegző elvárásokhoz. (Emlékezhetünk, amikor egy amerikai béta pluszos, a CNN sztárműsorvezetője, Christiane Amanpour égett bele a magyar parlament bezárásáról szóló állításába, amelynek cáfolatát követően szemrebbenés és bocsánatkérés nélkül provokálta tovább a magyar külügyminisztert.)

Nem a rosszindulat vezérli őket, nem személyes bosszúvágy, nem is az országgal vagy annak kormányával szemben érzett indulat, hanem a megfelelni vágyás, ami egy magasabb besorolás érdekében működteti őket. Még csak nem is az agyukat, hiszen velük szemben éppen az az elvárás, hogy önálló gondolatokra képtelenek legyenek. Így lesz a kuvaszaival az ebtenyésztők között világbajnoki címet nyerő kackiásan pödrött bajuszú, magyarkanizsai Apró István pásztor felsőbbrendű „vadember” a klónokkal összehasonlítva, akik személyiségüket vesztve tűnnek el a brüsszeli falanszterben.

A szerző vezető szerkesztő