Fejtetőn a világ. És mindjárt a legelső embere. Mint egy keljfeljancsi, dől, borul, felsegítik, bár néha önerőből is feláll, s ez igen szép teljesítmény a nyolcvanéves Joe Bidentől. Az amerikaiak elnöke ezúttal Coloradóban, a légierő diplomaosztó ünnepségén egy homokzsákban botlott meg – írta a napokban az egyik hírportál. A bukott elnök előtte jó másfél órát állt a tűző napon, hogy kezet szorítson mind a kilencszázhuszonegy végzős kadéttal. Úgy látszik, mindenkoron éber testőrei elfelejtették korábban bekapcsolni a kézfogásgátlót vagy kikapcsolni a napot.
De hát mit tegyünk? Manapság ilyen a Wonderful World. A világ. Amely szótlanul tűri, hogy jószerivel Biden bácsi kezében van a sorsa. A bácsit pedig más emberek tartják a markukban.
És bármerre nézünk, egyre inkább mindenütt a devianciát látjuk. A különlegest, a torzat, a furcsát, az abnormálist. Persze, távolról nézve, szellemi tunyaságban bővelkedő évtizedek múltán most nem értjük, bár világosan látjuk a filmhíradók felvételein, amint lelkes kalaplengetők szaporázzák lépteiket a Tanácsköztársaság karizmatikus vezetői előtt. Majd bámulunk, amint lélekmérgezett százak, ezrek, milliók vonulnak a Führer előtt, majd ugyanezek lelkesen énekelnek Otto Grotewohlnak, kicsit keletebbre pedig elv- és sorstársaik Rákosi Mátyásnak. Meg hát Joszif Visszarionovicsnak.
Igen, igen. Érthetetlen a világ. A csodálatos. Kádár alatt például gondoltuk volna, hogy a fővárosnak olyan főpolgármestere lesz egykoron, aki festeget, akár a Führer? Bár neki a bicikliútfestés lesz a kedvence. Aszfaltra, vízre, levegőre bicikliutat fest – kizárólag monarchiasárgával. Aztán hol elviteti, hol nem a szemetet, inkább leszerelteti a kukákat, sehova sem vezető, önerőből nem működő nyilvános vécéket gründol és feltalálja az önmagáért – no meg néhány biciklistákért – létező hidat. Nagy formátumú méhlegelőket „konstruál”, bár ez annyiban mégis praktikus, hogy egy-egy tábla jóval olcsóbb, mint igazi munkásokat fizetni, nem is beszélve a tanácsadó haverokról. És ezt mi most tudjuk, látjuk, tesszük. Illetve nem tesszük, csak hagyjuk. Sőt, megválasztjuk. Rossz rágondolni, látván a sok tömény baromságot, mit fognak rólunk tartani az utódaink. Nem csupán Pesten és Budán, szerte a világban. Igen, a nagyvilágban. Nem fogják elhinni, hogy ilyesmi valaha is létezett, létezhetett, és egyáltalán, hogy normális emberek lakták Pestet és a bolygót. De ha mégis elhiszik, számukra bizonyára olyan fából vaskarika lesz ez az egész rémálom, mint a szóháborúba ájult főmufti harcos pacifizmusa. Hogy miért nem megy harcolni maga, önkéntesként, szigorúan biciklivel, azt csak ő tudja. Pedig milyen lehetőségei nyílnának, két sorozatbombázás között hány és hány bicikliutat festhetne fel ez a stramm ember. Akár személyesen is.
És akkor ugyan még nem lenne béke, ám Ukrajnában is csodálatos lenne a világ. Olyannyira wonderful, hogy azt még unokáink is irigyelnék. Bár nem értenék.
A szerző újságíró