Na, megint egy jó kis hazaárulás – írta fel mandzsettájára Palivecz úr kocsmájában a titkosrendőr Bretschneider úr, mégpedig azért, mert a lánglelkű kocsmáros nem átallotta kijelenteni: őfelsége, Ferenc József arcképét leszarták a legyek. És már vitte is a szabad szájú kocsmárost a dutyiba. Manapság ugyan legyek még vannak, köpködnek is, s állítólag a hazaárulás is létezik, mégpedig Brüsszelben, de Kehely kocsma már alig-alig. Legfeljebb ál-Kehely kocsmák vannak, és a legendás prágai söröző, az U Fleku hajaz némileg rá, erős švejki reminiszcenciákat ébresztve. Elsősorban bennünk, közép-európaiakban, mert jószerivel mi értjük igazán a hašeki humort.
Mindenesetre könyve bevezetőjében azt írja Hašek, hogy „a nagy idők nagy embereket követelnek. Vannak félreismert, szerény hősök, napóleoni történelem és dicsőség nélkül. E férfiak jellemanalízise árnyékot vetne Macedóniai Sándor dicsőségére is. Ma találkozhatsz Prága utcáin egy kopott emberrel, aki maga se tudja, mit jelent személyisége az új és nagy idők történetében. Szerényen halad az útján, senkit se molesztál, őt sem támadják meg az újságírók interjú végett. Ha megkérdeznétek a nevét, egyenesen és világosan felelné: – A nevem Švejk.”
Hát, nálunk bizonyára úgy hangzana a felelet: a nevem Hadházy. Hadházy Ákos. És ez az ember, ez a főfoglalkozású performer civilben honatya. Maga gyártotta, malacszövegű táblákkal rohangál fel-alá, elsősorban a fővárosban, bár egyre inkább igyekszik praxisát az egész országra kiterjeszteni. S ha mostanság véletlenül mégis belebotlana Bretschneider úrba valamelyik belvárosi romkocsmában, a végtelenül precíz kíber boldog elégedettséggel karcolná a mandzsettájára: na, megint egy jó kis be nem jelentett tüntetés. És már vinné is, bár végtelenül zavarban lenne, mert nem tudná, hogy hova szól a fuvar, hiszen a Lipótot, mélységes sajnálatunkra, egy ideje már bezárták.
Ráadásul bárhová vinné, mindenütt zavarban lennének. Na nem azért, mert nem tudnák, hogy ki ez a csendes, szerény, kopott ember, akinek hírnevét, švejkéhez hasonlóan, az illiberális demokrácia sem tudja elfújni, hanem amiatt, hogy kellő tapintattal bánjanak vele. Csendben, lábujjhegyen mászkáljanak körülötte, mint barátja, a háborúba készülő főpolgármester körül. Mert ahova vinnék, ott Karácsony hadfi várná, és éppen harci indulót, a Csapajev gerojt tanulná, különösen ügyelve rá, hogy kellően acélosan hangozzék, Rosszija, Rosszija bolsaja sztrana, no malenkaja Vengrija ljobnula tyibjá! Szóval, domborodjék kellően ki, hogy a kis Magyarország kicseszett az óriás orosz mamelukkal.
És a két halhatatlan kölcsönösen meglapogatná egymás hátát, Hadházy főtüntető rögvest tercelne, hogy malenkaja Vengrija ljobnula tyibjá, majd első dolguk az lenne, hogy közösen azonnal nekifutnának egy monumentális tüntetés megszervezésének. Abban villámgyorsan megállapodnának, hogy a háború az tabu, annak kuss, az ellen nem szabad tiltakozni. A következő alku meg arról szólna, hogy gyerekeket és ártatlan, fehér ruhás lányanyákat kell vezényelni az első sorokba, mert a híradókban az bizony jól mutat. Hogy aztán mi ellen, ki ellen, vagy éppen miért tüntessenek, abban sehogy sem tudnának megegyezni. Hadházy nemzetközi tüntető nagymester azon rugózna, hogy kapjon minden állatorvos versenylovat, ám a méhlegelők halhatatlan bajnoka azon javaslatába, hogy drónok helyett rögvest vessék is be a lovakat és gazdáikat Sztálingrád ostrománál, sehogy sem akarna belegyezni. „Pedig milyen jól mutatnék, amint leér a lábam” – sóhajtozna a meghatottságtól bepárásodott szemüvegét törölgetve a főpolgármester. Majd kicsit zavartan, de azt javallaná, mi lenne, ha az ellen tüntetnének, hogy legutóbb a Fradi nem kapott meg egy jogos tizenegyeset. – Engem nemhogy egy elcsalt tizenegyes, még egy visszavont tizenkettes sem érdekel – replikázna a barátja. Ugyanakkor az is felmerülne, mi lenne, ha a mestert barterben elcserélnék néhány koszovói albán polgármesterre, mert akkor ott is megszűnhetne a háborúskodás. Igaz, nekünk nem lenne Karácsonyunk. Ám Karácsony, teljesen érthetően, erre is csak ingatná a fejét, hiszen szerinte a háborút azért találták fel, hogy harcoljanak az emberek. Akár a futballpályákon is, bár szerencsésebb lenne, ha azokon meg rohangálás helyett hangyatojás-keltető állomásokat rendeznének be.
Hát, így vitatkozgatna egymással a két félreismert hős, mígnem az ezereszű ötletkirály azt nem mondaná cimborájának: Te, Geri! Mi lenne, ha tanártüntetést rendeznénk? Magyar szabadalomként természetesen tanárok nélkül, gyerekekkel. Ilyet még úgysem látott a világ.
És ezúttal is igazolódna: a nagy idők valóban nagy embereket követelnek!
A szerző újságíró