Ha egyszer megírják kalandkereső emberek a 21. század elejének történetét, első évtizedeinek krónikája vélhetően fontos rész lesz benne, és innen most úgy tűnik, joggal kaphatja majd „Az alkalmatlan politikusok kora” fejezetcímet. Súlyos, tragikus, helyenként tragikomikus, de mindenképpen érdekes kérdésekre kell keresniük a választ a majdani történetíróknak. Olyanokra, mint: Hogyan és miért változott kaszttá a politika a nyugati világban, s gyakorlói, elheverve a bőségesen kibélelt, puha buborékjukban, hogyan szakadtak el teljesen azoktól, akiket elméletben képviselniük kellene? Hogyan és miért történt, hogy olyan tulajdonságok váltak nemcsak komilfóvá, de szervező erővé, amelyeket a történelem hosszú századai alatt elfedni és kordában tartani volt üdvös, és ennek hatására hogyan zilálódtak szét a társadalmak? Vajon a Nyugat, amely a gyarmatosítás lezárulta után mindig az életformájával és a kultúrájával tette magát vonzóvá a világ többi részén élők számára, nem mellesleg megélhető szabadsága hívta elő azokat az alkotóerőket, amelyek boldogulását biztosították, most miért fordul – helyenként szekunder szégyent okozó átlátszó és primitív módon – a nyers erőhöz befolyásának megőrzéséhez? És a többi és a többi.
Nézzünk rá az elmúlt napok történéseire.
Vasárnap kiderült, újabb öt évig Recep Tayyip Erdoğan lesz Törökország elnöke. Megválasztották a törökök, azaz, hogy egészen pontosan fogalmazzunk, többen szavaztak hivatalban maradására, mint arra, hogy az ellenzék jelöltje kerüljön a helyére. Az előzmények kísértetiesen hasonlítottak a tavalyi magyar választáshoz. Felvonult minden haladó politikai és médiaerő, elmondták, megírták, ha Erdoğan győz, nyomban Putyin lesz belőle, a szabadságnak végképp konyec, a közvéleménykutatók ellenzéki előnyt jeleztek, aztán történt, ami történt. Másnap megszólalt Manfred Weber, az Európai Néppárt elnöke, és közölte, végleg le kell zárni a csatlakozási tárgyalásokat Törökországgal. Komolyan, mint a gyerek, aki megsértődik, mert nem az történt, amit elképzelt, és nem engedi be a másikat a homokozóba. Más aspektusból nézve az igazi hatalmi arrogancia megnyilvánulása ez, az olyan politikusé, aki nem képes kezelni, hogy vannak a világban olyan dolgok, amelyekre korlátozott befolyással bír. Törökország 1999 óta tagjelöltje az uniónak, már maga ez a tény is sokat elárul a brüsszeli ügymenetről, ezzel dobálózni egy választási eredmény után, ráadásul közben mindenféle elvárásokat elősorolni a 85 milliós NATO-tagországnak, önleleplező – nincs rá jobb szó – bornírtság. Vagy ott van Cem Özdemir, a Zöldek mezőgazdasági minisztere, aki azt mondta: „a németországi törökök elutasítják a plurális demokráciát”. Lehet, nem tudhatjuk. Talán meg kellene érteni, miért szavaztak a németországi törökök az otthoninál nagyobb arányban Erdoğanra, de kérdésekkel nélkül nem lehetséges. Azok meg egy ideje nincsenek. Csak válaszok meg ítéletek.
Nem Weber az egyetlen európai politikus, akiről úgy tűnik, egy métert képtelen előre gondolni. Most, hogy újra felforrósodott Magyarország kapcsán az európai hangulat, az emberben felvetődik, vajon az Európai Parlament baloldali kreatívjai, akiknek a kontinens jövőjéről, helyéről és szerepéről a megváltozó világban láthatólag kevés elképzelésük van, tehetségük csak a nyomásgyakorlás újabb és újabb formáinak kifundálására terjed ki, szóval vajon hogyan gondolták, mi történik, ha sikerrel járnak. Tegyük fel, addig szankcionálják az országot, addig húzzák a jogosan járó fejlesztési források kifizetését, amíg ennek eredményeképpen valóban akkora válság alakul ki, hogy megbukik a kormány. Utána mi lesz? Az elszegényített ország lakossága majd mint megváltókra tekint rájuk? A kérdés, persze, a hazai baloldal pártjainak is feltehető. Mi lesz, ha esetleg az EU nyomása alatt megbukik a kormányt? Mit fognak csinálni? Azok, akik valamiért a Fidesz–KDNP-re szavaztak, hirtelen eltűnnek, vagy olyan arányban változtatnak álláspontjukon és/vagy világnézetükön, ami lehetővé teszi majd a kényelmes kormányzást? Tényleg van, aki ezt elhiszi? Vagy fel se merül a jövő, a teendői és a hogyanja, tizenhárom év alatt csak addig sikerült eljutni, hogy ne Orbán legyen?
De hova lehet jutni előre gondolkodni képtelen politikusokkal?
A szerző vezető szerkesztő