Káini gyilkosság, 1920

Százhárom évvel ezelőtt valódi káini gyilkosságra készülődtek a bennünket feldaraboló nemzetek. Legszívesebben eltöröltek volna minket a föld színéről. Ki akartak bennünket irtani az európai népek nagy családjából. Tették ezt agyafúrt, ördögi gonoszsággal. Nem öltek meg azonnal, csak nemzettestünk végtagjait vágták le. A nemzet megcsonkított törzsét pedig belelökték a sírgödörbe, és jóvátételi szankciók szikladarabjaival megkövezték, várva, lassan majd csak elvérzünk. Mi azonban azt tettük, amit korábban a legnagyobb magyar, Széchenyi tanácsolt, a ránk dobált kövekből lépcsőt építettünk.

Ezen a lépcsőn kijöttünk abból a sírveremből, amelybe taszítottak bennünket, és építkezni kezdtünk, a kövekből várat emeltünk. Így csonkán is különb teljesítményre voltunk és vagyunk képesek, mint az ép, ily rútul meg nem csonkított nemzetek. Olyan teljesítmény ez a mi részünkről, mint amikor egy futóversenyen a rajtvonalra, a csupa kigyúrt atlétanemzet közé beáll egy félkarú és féllábú ország. Aztán a start után ez a csonka, bicebóca magyar az elsők között ér a célba.

Azonban a csonkaságunkon nem szabad keseregnünk, mert nyugodt szívvel állíthatom, jobb nekünk így, csonkán azok között a nemzetek között állani majd egykor, akiket – a Biblia szerint – Jézus a báránytípusú nemzetként az ő jobb keze felé sorol a jutalom ígéretével, mint ép testtel a bal keze felől lévő, kecsketermészetű népek közé kerülni, büntetésre várva (Máté 25, 31–33.). Ezek a kecsketermészetű hatalmak azok, amelyek mindent összetipornak, mindent összerágnak és behabzsolnak, mindennek nekimennek. A mai napig nem szoktak le erről a rossz tulajdonságukról. Különösen aktuális ez napjainkban, amikor az uniónak az orosz–ukrán háborúval kapcsolatos őrjöngő retorikájával szembesülünk. Különösen igaz ez ma is, amikor az unió mind gazdasági és mind morális értelemben megnyomorításunkra törekszik. 

Olyan uniós nemzetek döntöttek a Szent Korona országának feldarabolásáról, amelyek évszázadokon keresztül az általuk leigázott népek zsírján hizlalták magukat, gyarmataik megszállt területének rablott kincseiből gazdagodtak. Miközben mi, magyarok ezer éven keresztül egyetlen néptől egy rögnyi földet soha el nem vettünk, nem kívántuk a másét. Ezer éven keresztül csak azt a hazát védtük, főleg pont tőlük, amelyet a Teremtő a Kárpát-medencében nekünk adott. Azonban ez nem a gyász ideje. Gyászolni a halottakat szokták.

Mi, magyarok pedig élünk, gyarapodunk, mind testben, mind lélekben. Hozzáedződtünk a bennünket elpusztítani akaró nyugati próbálkozásokhoz. Úgy, mint már Európa születésekor, 907-ben, a pozsonyi csata idején szerette volna ezt a Nyugat, de 1030-ban II. Konrád német–római császárnak is ez volt a dédelgetett vágya. Úgy, mint napjainkban is, amikor Brüsszel a jogosan nekünk járó pénzügyi források visszatartásával gazdaságilag ki akar véreztetni bennünket, vagy ahogyan meg akarják fosztani az országot az uniós soros elnökségi tisztségétől, hogy morálisan is megalázzanak minket.

A magyarság számára Trianon történelmünk legnagyobb tragédiája. Azonban a nemzeti emlékezés lehetőséget ad arra, hogy bebizonyítsuk: a nyelvéből, kultúrájából és keresztény hitéből erőt merítő magyarság e történelmi tragédia után is képes a megújulásra, az előtte tornyosuló történelmi kihívások leküzdésére. Mert történelmi súlyú kihívásokból ma is akad bőven. Egy évszázadon keresztül neves és névtelen patrióták sorát hívta elő magából ez a nemzet, akik nem engedték kialudni a lángot, akik táplálták a tüzet, a nemzeti összetartozás lángját.

Nekik is köszönhető, hogy a száz évre történő visszatekintés előtt tíz évvel, 2010-ben példa nélküli esemény történt a parlamentben. Az év májusában a polgári-nemzeti kormány javaslatára, széles ellenzéki egyetértés mellett, négyötödös többséggel a képviselők elfogadták a nemzeti összetartozásról szóló törvényt (2010. évi XLV. törvény a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről). A huszonegyedik században a világon egyedül, példaértékű módon ennek a törvénynek a szövege tesz említést Istenről, mint a történelem uráról. Tudnunk kell azt is, hogy a Biblia szerint a nemzetek idejét és lakásuknak határait a történelem ura, a mindenható Isten jelölte ki.

Ez a törvény nem valamilyen homályos tradícióról beszél, nem kegyes szakrális emlékről tesz említést, hanem élő és valóságos tényként rögzíti a történelem uraként Istent! Így ez a törvény egyúttal spirituális alapokra is emelte a nemzeti összetartozás jeles napját. Nem ez a törvény hozta létre azt, hanem az elmúlt kilencven esztendő óta már folyamatosan jelen lévő nemzeti összetartozásnak kijelölte a méltó emléknapját. A 2010 előtti posztkommunista anarchia után immár tizenkét éve folyamatosan és kormányzati irányítással teljesedik ki a nemzetegyesítés és a nemzetépítés. Kibontakozott a nemzeti összetartozásnak egy horizontális és egy vertikális síkja.

A nemzeti összetartozás horizontálisan több mint együttérzés és elfogadás, több mint testvéri szeretet a határainkon túli nemzettestvéreink iránt. A nemzeti összetartozás közösséget jelent, sorsközösséget, mégpedig szövetséges sorsközösséget a határainkon túli magyarokkal. Vertikálisan pedig a nemzeti összetartozás azt jelenti, hogy akik szövetséges sorsközösségben vagyunk egymással, mindnyájan hitbeli közösségben is vagyunk a mindenható Istennel. Ez a vízszintes és függőleges irány a kereszt jelét formálja, és hittel valljuk, hogy e jelben mi is győzni fogunk!

Ezért van az, hogy ahogyan a tolvaj zsebét égeti a lopott pénz, úgy nyugtalanítja néhány rajtunk osztozkodó ország bizonyos politikai köreit, hogy a magyar kormány a nemzeti összetartozás gyakorlatát töretlen akarattal valósítja meg még ebben az orosz–ukrán háborús légkörtől terhelt nemzetközi helyzetben is. Novák Katalin csíksomlyói búcsún énekelt székely himnuszt megjelenítő Facebook-bejegyzése miatt a románoknak sem tőlünk kellene félnie.

Ha figyelnek, számukra is látható, ma már egy újabb Trianon árnyéka borult rá Európára, ami velünk együtt őket is fenyegeti. Ez az árnyék Brüsszelből kúszott elő, és egyre csak növekszik. Ez az újabb Trianon már nem a nemzetek határait célozza megváltoztatni, hanem az összes határ eltörlésével magukat a nemzetállamokat akarja megszüntetni. Amit a brüsszeli eurokraták az új Egyesült Európa víziójukkal megvalósítani terveznek, az legalább akkora történelmi bűn lenne, mint maga Trianon volt.

A szövetségbe tömörülés nem jelentheti egymás erőszakos megváltoztatásának a kényszerét. Az uniónak végre fel kellene hagynia a kollektív önbecsapással, a valóság letagadásával. Az uniónak le kellene mondania a liberális fundamentalizmus exportjának utópiájáról, az elhibázott bevándorláspolitikáról és a nemzetállamok elsorvasztásának tervéről. Le kellene mondania, az „aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére” uniformizáló elv erőltetéséről, a tagállamokat megnyomorító oroszellenes szankciók további kikényszerítéséről. Le kellene mondania a hazánkkal szembeni folyamatos boszorkányüldözésről. Azonban, amíg országunkat nemzeti-polgári, keresztény kormány irányítja, sikeresen ellene állunk minden nemzeti szuverenitásunkat csorbító törekvésnek. Ezért kell folyamatosan a jó kormányzásért imádkoznunk. Úgy tűnik, az elmúlt tizenhárom évben ezt sikeresen tettük, tehát a jövőben sem szabad ezt a jó gyakorlatot abbahagynunk.

Vegyük már végre komolyan azt az igazságot, hogy amit a mában teszünk, az a holnapot fogja alakítani, formálni. Tehát jelentősége van annak, hogyan éljük meg a nemzeti összetartozást egyenként és közösségi szinten is. Jelentősége van a napjainkban zajló megemlékezéseknek és azoknak az emlékműveknek, emléktábláknak is, amelyeket felavatnak. Gondoljunk csak arra, hogy ezek az emlékművek idővel emlékhellyé, zarándokhellyé válnak, a bizonyságtétel oszlopai lesznek, a puszta létezésükkel alakítani fogják a jövőt. Két szót kiáltanak bele a világba: összetartozunk, megmaradunk! Hirdetni fogják a következő nemzedékeknek, ami az országgal 1920-ban történt. Táplálni fogják a hitet abban, hogy a történelem ura ezt az igazságtalanságot meg is tudja változtatni.

A trianoni államok egy része széthullott, miért ne kaphatnánk vissza egyszer mi, magyarok is, ami ezer éven keresztül a miénk volt? Csak tegyük a dolgunkat hittel, ahogyan Plautus, az ókori római színdarabíró mondta: „Tedd, mit ma kell, híven, s a jövőt majd rendezi Isten.” 

A szerző jogász