Az idő igájában

Az időről sok mindent elmondtak már: hogy rohanó, hogy eltűnt, hogy szétfolyó és hogy pénz. Az igáról Nyírő József írt emlékezetesen szép regényt (Isten igájában), de hogy az idő – ama történelmi, az a bizonyos históriai idő – máig hatolóan miként tart fogva magyar embereket: ennek mélyebb és alaposabb vizsgálatára utoljára fura módon a Kádár-rendszer béklyói között a valaha szebb napokat látott magyar dokumentumfilm, az egykori, úgynevezett magyar dokumentarista iskola tett hősiesen szép, feledhetetlen kísérleteket, a Gulyás-testvérektől és Sára Sándortól Erdélyi Jánosékon át Vitézy Lászlóékig. Napjainkban most ünnepi pillanat a Néprajzi Múzeumban: a régi iskola feltámadásának megható eseménye. Mint amikor az öröklétbe távozott hősök, új életre kelvén, a csata nehéz szakaszában segítségére sietnek a küzdőknek. És kisebbfajta csoda születik. Mert ilyenkor ez rendre így szokott történni.

Zsigmond Dezső – Erdélyi János egykori társa – ama régi iskola feltámadottja. Úgy, hogy az utóbbi években játékfilmes rendezőként a szintúgy egykori jeles magyar alkotói sor méltó folytatójaként a legjobbak közé lépett, ez teljesen egyértelművé lett a magyar művészfilmek sorában alighanem mérföldkövet jelentő A Sátán fattya (2017) után – most azonban a magyar dokumentarizmus egyik kései-mai, új-legújabb remekét alkotta meg: a magyar népi sors, ez a több mint ezeréves, sajátságos nemzeti kálváriajárás olyan sűrítményét, amelynek megrendítő humanizmusát csak népszemléletének, egész alkotói látásmódjának professzionalista módon felmutatott szépsége múlja felül. Az Igában látszólag „csak” híradás „az utolsó még élő igástehenes”, Károly bátyánk világán keresztül jelen és múlt kölcsönhatásairól, egyént és közösséget formáló következményeiről – de ez a prospektusízű megállapítás aligha fedi a bemutatott film alapvető, rendkívüli társadalom- és nemzetpolitikai, sőt – igen! – nemzetstratégiai jelentőségét. Hozzátehetnénk: a kulturálisesemény-jellegen messze túlmutató, akár szenzációsnak is nevezhető történelemszemléleti és eszmei fontosságát, érettségét és – főleg – mélységes igazságtartalmát.

Mit is kezdhetünk 2023 nyarának elején egy, legeslegutolsónak maradt ősi népi – vidéki – foglalatosság, az igástehenesség utolsó mohikánjának és mikrovilágának ábrázolatával? Jelentsük ki rögtön: a mai és a közeljövőbéli magyar élethelyzetek legaktuálisabb kérdéskörét gurítja elénk – ritka szuggesztív eleganciával – egy egészen nagyszerű mesterré fejlődött rendező filmje. Zsigmond Dezső nemcsak hogy – minden látszat dacára – nem egyénít, nem heroizál és pláne nem romantizál, hanem egészen egyszerűen sorra-rendre gördíti elénk a nemzeti sorskérdések felismerésére késztető megfigyeléseket. Az Igában címével és mondandójával együtt, kiváló metaforikus sűrítéssel, olykor elképesztően fenséges művészi-emberi pillanatokkal koncentráltan mutatja hagyományszeretet és -tisztelet élet- és nemzetmentő mivoltát éppúgy, mint a magyar vidéki népességet évszázadok végtelennek tűnő során át őrlő-súroló-nehezítő „igáshistória”, a történelemnek nevezett megpróbáltatássorozat képében végig rohanó, emberséget, testet-lelket folyamatosan támadó, azt héroszi küzdelmekre késztető valóságát. Ha az idő igájában-állapotot e film jóvoltából átéljük, és arra gondolunk, amit Orbán Viktor a jövendőt illetően a fiatalság kontinuitást biztosító szerepének létfontosságú elemeiről mondott („aki elereszti a fiataljait, az elveszíti a jövőjét”, a folytatás, „a jövőtök itt vár rátok”), alighanem a legeslegvégső lényeghez érkezünk. Így és ezért van messze túl a Zsigmond Dezső-i léptékű alkotók műveinek fontossága a kulturális események és az intellektuális-esztétikai csemegézések olykor mégoly csábító világán is. A diagnózis, az analízis után és mellett a magyar élet hétköznapi és emelkedett problematikájára, komplexitásában teljes, össztársadalmi aktualitásaira, rövid- és hosszú távú tennivalóira mutat rá. Mint minden nagy művészet, bárhol, bármikor. De nekünk most és itt erre különösen nagy szükségünk van. Azt hiszem, ezért jár a némileg meghatott köszönet is.

A szerző író