1933. május 11-én reggel Szindbád „korán indult el Óbudáról, mert estére hatvan pengőt kellett keresnie”. És másnap hajnalra hazament, csukott szemekkel mosolygott – „a gyertya csonkig égett, s utolsó lobbanásával megvilágította Szindbád arcát”.
Márai Sándor Szindbád hazamegy című Krúdy-regényének elejéről és végéről valók az idézetek. A regényben a csak „egy májusi reggel” időmeghatározás szerepel, tudjuk azonban, hogy Márai (hét évvel Krúdy halála után) az író utolsó napját alkotta újra. A teljes személyiséget, az életművet és a szellemet, tehát a világképet és a stílust, a nyelvet és a műveltségrendet, az elmúló időt és a benne mindig megmaradót.
S nemcsak Krúdy, hanem Márai szellemi arca is visszafénylik egyetlen nap történéseiben, hangulati reflexióiban, emlékezésfolyamában – a stílusbravúr pedig (mert nem sokat téved, aki szerint Krúdy egyik legjobb műve ez a Márai-regény) a kettős alteregó szerepjátéka: Márai a Szindbáddal azonosuló Krúdy alakjában méri meg újra, hogy mit lehetett megőrizni a nyelvből és az országból, az irodalomból és az örökségből, „az élet titokzatos ünnepélyéből”.
Márai második (végleges) emigrációja után Babitsot és Kosztolányit, Móriczot és Krúdyt tartotta a magyar irodalom jelképes polcának kiemelt helyén (naplóiban még Jókait is gyakran emlegette), és Krúdy írásművészetének egyediségét már 1925-ben, a Párizsból küldött portréjában fölismerte, adottságai jelen voltak Márai habitusában is. Németh G. Béla fejtette ki tanulmányában: a rokonság abban is megmutatkozott, hogy a hangnem és a modalitás elbeszélésmódjában egyszerre volt együttérzően melankolikus és elhárítóan ironikus. Irodalomtörténészeink pedig abban is egyetértenek, hogy Márai Szindbádja többszörösen rétegzett vallomás: Krúdyról (az íróról és előképről), az ábrázolásmódról, a Monarchia utáni irodalomról (és a művelődési-szellemtörténeti viszonyok konzekvenciáiról).
Az „irodalomtörténeti mondanivalóval” kiteljesedő esszéregény, Sőtér István szavaival (a Nyugat 1941-es kritikájából), a legszebb és legteljesebb tanulmány, amit valaha Krúdyról írtak – „noha ennek a tanulmánynak hőse nem az a Krúdy, aki minap még kortársunk volt, hanem a regényalak, akinek Szindbádban, vagy Rezeda Kázmérban megfestette önmagát. […] A méltóságosan táguló körmondatokban, melyek az álmok víztükre alá süllyedt magyar világ képeit ölelik át a kézirata fölé hajoló Szindbád szeme előtt, nemcsak a regény esszécélzata diadalmaskodik, hanem a példaképe és hitvallása mellett tanúságot tevő Márai is.”
Márai az elő- és példakép személyiségközpontú, klasszikus dráma időkeretű, sűrített, viszont szabadon asszociáló látomásos tereivel a lelki és tárgyi, történelmi és álomi világok sorát felrajzoló regényszerkezetét alkalmazta. A történet nem a cselekmény, hanem a reflexió szintjén zajlik, s bár az utolsó nap egy egész élet foglalatává válik, a maga tragikus jelentőségében is alig történik benne valami. Az író és tárgya ugyanúgy egymásra hangolódik, ugyanaz a zene kapcsolja össze az álmokat és emlékeket, az illatokat, ízeket és sóhajtásokat, a szavakat és mindazt, amit nem is lehet szavakkal elmondani, mint ama regénybeli tárcában, melyről a nyomdász megjegyzi: „Négy hasábon át nem történik benne semmi, csak az, hogy egy ember megeszik egy halat!”
Krúdyt (és Márait) olvasni nem szórakozás gyanánt szoktam. Nem is a történet vagy a tanulság kedvéért. Inkább azért, mert szeretnék belesüppedni a nyelvnek ebbe a mélyen búgó hullámzásába, melyben egyszerre van ott az álom időtlensége és az álmodó tehetetlensége. Hogy nem tud szabadulni a képektől, melyek úgy dobognak föl, mint a szív az első csók előtt, a melléknevek gyönyörű sikolyától, az igék ravatali terhétől és a megmozduló főnevektől; s mikor már nem is akarna szabadulni, magára marad a teljességgé váló (melankolikus) hiánnyal, körbecsipkézve mágikus és szertelen metaforákkal.
Kárpáti Aurél nevezte az „Idő költőjének” Krúdyt, és bár – ahogy Márai írta jegyzetében – „halála után rövid időn át a mély csönd ködfüggönye fedte el nevét és művét”; ma pedig már szellemi luxusnak tűnhet könyveinek olvasása, látomásos szólamainak „makacs és öntudatos ismétlődése” egy kicsit mindig elnyomja a zajt, ami a külvilágból érkezik felénk.
Márai szerint „mondataiban úgy sugárzik ez a néma zene, mint a villanyosság a világűrben. Akárhol nyitjuk fel könyveit, minden oldalon, minden sorában érezzük ezt a titkos áramot. Most a szerelem villanyütése ad szikrát, most a magyar ősz esőzése kezd szólani, mint egy alvilági zenekar, most a tél kurjongat. […] A valóságot kevesen rögzítették úgy, mint ő, de senki nem oldotta fel olyan tudatosan mélyebb, zenei értelemben, mint ez a költő, kinek látomásai a magyar sors, a magyar élet és létezés legnemesebb tájait és alakjait mutatták meg.”
Szindbád hazament, a rendszerváltoztatás pirkadata előtt, 1989 elején Márai is követte őt, aki 87 évesen így írt Naplójában: „Minden éjjel néhány oldal Krúdy.” Halála után kilencven esztendővel ez ma már romantikus rítusnak tűnhet, mert, a föntebb idézett Kárpáti Aurél szavaival: „Az örök idő félelmes és szomorúságba ringató varázsa úgy nyűgöz le minket is, mint az írót, aki a múltat ébresztgeti egy szüreti éjszakán, kezében mélyhegedűvel járva a holdvilágos, párákat lehelő dombokon.”
A szerző irodalomtörténész