Tegnap délután a parttalan időben álltunk a sírok között az Óbudai temetőben, lehajtott fejjel, kavicsokat rugdaltunk, vártuk, hogy kisüssön a nap, hogy eső essen, hogy a fájdalom eltűnjön hirtelen. Vártuk, hogy a kapun belovagoljon a kereszteslovag, oldalán híres szaracén kardjával. Vártuk, de csak öreg hippik érkeztek fekete ruhában, ősz hajjal. Néhány fakó madár libbent egyik fáról a másikra. Nem sirályok lebegtek a kék égen, legfeljebb szürke galambok, károgó zsíros tollú varjak, kősasok. A harangszóra aztán mégis fény csillant, csillogott, remegett az ég. A fájdalmunk lassan elszállt, eltompult. Szálltunk, lebegtünk az angyal időben, fentről láttuk az Amazonast és a Szőke Tiszát, ott volt Afrika, smaragdzöld színben. A folyón ott pöfög a gőzhajó, rajta a sok furcsa alak. R. B. kapitány, Január Herceg, Jackie, Indián (Füst a szemében) és maga Ádám! Integetnek és a parton a négerek visszaintenek. Gyerünk, gyerünk! Együtt a Belladonna balladafolyón.
Aztán a gőzhajó felkúszott az élő levegőbe, szállt magasan fent, szállt a hajó a dzsungel felett, városok felett szivárvány csendben. Egyedül maradtam. Messze visz az út, igen, és el is jutottam messzire a sirály-úton, de mégis olyan érzésem támadt, hogy egész életemben az ablakomnál álltam és néztem a városon túl. Ádámmal álltunk az ablaknál, a Vízivárosban, ő a Szabó Ilonka utcában, én a Donátiban, előttünk nyújtózott, mint egy gyönyörű asszony, a város. És mi a városon túlra vágytunk, valahová fel, fel a tóhoz, ahol eső csöpög ránk, és nincs más dolgunk, mint várni a napot, mely meleget ont le ránk. Jártunk annál a tónál, ujjainkat flegmán megnedvesítve hullámokat keltettünk és a nap kisütött. Sokan voltunk, s mégis egyedül, ahogy lenni szokott. Pont mint most, ebben a percben, itt az Óbudai temetőben. Vissza, vissza a városba!
Kék, misztikus kék az ég. A mélybe málló testek felett furcsa repülő szerkezetek, mindegyikről kötélhágcsó lóg le, megadva az esélyt, hogy az utolsó pillanatban még felkapaszkodjunk. Az egyiken egy angyal ül, a másikon fiú csellóval, a harmadikon egy madár pihen meg. Merre visz az út? Talán van még esély elkapni egy hágcsót, s rúgkapálva visszanyerni angyal-arcom? A levegőben pöfögő léghajón az Ős-Mini játszik: Török Ádám, Papp Gyula, Nagy István és Németh Tamás. Repülünk az emlékhelyek felett. Ott a „vörös pálya”, a várfal alatt, a csodálatos falépcsőnél, amelyet elfelejtettek lebontani a Hilton megépítésekor. Innen látni a mi kis grundunkat is, ahonnan már csak egy perc a Toldy Gimnázium. A fuvolalovagot innen eltanácsolták, és én is csak tánciskolába jártam ide, de ez nem érdekes. Ott a Mária tér, ahová a (Závodi) Janó költözött, s ahol mi legendás focimeccseket játszottunk naponta, aztán pedig évekig az itteni „Kagylóból” indultunk örömszerző portyáinkra.
Suhanunk dél felé, s már itt is a „Bem rockpart 6.” Margó néni birodalma, aki valami angyali sugallatra otthont adott itt a legnagyszerűbb szavaknak, zenéknek, gondolatoknak. Hím hörgéseknek, nő érzékeknek. Negyvenöt éven át jártunk ide, általában Minire. A Mini az idők során sokféle volt, de az élén Ádám állt mindvégig, igaz, ő is változott. Nem a belbecs, csak a külcsín. Arcán se vér se pír. Zizegő zöld fűbe leheveredni is nehezére esett már, de a fuvolából egyre éteribb hangok lobbantak. Gyerünk, gyerünk, tovább! Szállunk a hegy felé, ott a Lánchíd, Gyuszi kihajolva magyarázza, hogy itt, az óra alatt találkoztak Ádámmal, s aztán a Lánchíd presszóban beszélték meg, hogyan is legyen, s jött a Vissza a városba, a Halványkék gondolat és aztán a Bartók-átdolgozások. Igen, én is az alatt az óra alatt találkoztam két éven át a szerelmemmel, sok-sok órát vártam ott, bámulva a körforgalmat, amelyben Trabantok, Barkasok, Zsigulik, ZIL és IFA teherautók keringtek, mint izgalomra vágyó leánykák falusi búcsúban a körhintán.
Múlván a szertartás, a fájdalom lassan elszáll, eltompul. Már a Budai Ifjúsági Park felett járunk. Hosszú sorokban érkeznek a fiatalok. Nincs itt már se tánc, se sör. Fehér ing és nyakkendő végképp. Nincs már Rajnák sem. Nincs izgatott topogás. Nehéz megmagyarázni, hogy két annyira eltérő stílust játszó együttes, mint a Mini és a P. Mobil hogyan lehetett olyan népszerű. A Mobilnak volt a nagyobb közönsége, de szerették a Minit is. Inkább Ádámot, azt hiszem. Hívj fel baby, számom egy-két-há-négy… Hívj fel baby. Kimegyünk a Palára holnap délelőtt. Most még robizunk egy keveset, mert eljöttetek, de aztán itt a délelőtt. A varázslatos délelőtt! Csillog, remeg az ég. Délelőtt! A nap felkelt már! Gyerünk, gyerünk baby. Találkozunk a Jégbüfénél. Nem maradok ágyban, nem falom be a nagy tál ham and eggset. Aztán megyünk Badacsonyba. A Tátikában játszunk este, de ott van a délelőtt. A nap nem vakít, csak simogat lent a parton. A szél, a Nap, a Hold, a csajok, a haverok. A sirályok, a parton megtörő hullámok, a lélegző virágok. Délelőtt!
És az asztalok. Majd leülünk az asztalhoz, megisszuk a sok-sok üveg bort, és meglátogatnak az aligátorok, gyíkok, sárkányok. Jön a kábulat. Körbe-körbe. Látjuk fentről a srácokat, a galcsit. Jönnek a Tabánba! Hajuk lebeg a szélben. Jönnek a lányok. A csodálatos lányok. Szerelem sokaságban jönnek, lebeg a szoknyájuk. Lebegünk a zenével. Szállunk Gyuszi orgonájának vibráló hangjaival, Ádi fuvolájának sikolyaival. Nagyi szikár basszusa pontos, mint egy svájci óra. („De nem ér annyit.”) Táncolunk Nemecsek és Szivacs ritmusaira. Aztán már érezzük, hogy mindez csak játék. A lebegő zászlók. Az életünk. A ringy-rongy vörös zászlók. A Tabán. A Zöldfa, a Royal. A gőzhajó. A love in the air, a pacal, a cukorbaj, a stroke, Afrika üzen, ott lennék veled, ott leszek veled! Kék, misztikus kék! Sunshine of Your love.
Nem is olyan rég, a folyón még együtt mentünk. Fel Visegrád felé. Az emlékek felé. Ádi elhozta a hangokat. Nagyvonalúan szétosztotta. Egy nemzedéknek. Megéreztük. Harmóniában éltünk. Nagy kincs a harmónia. Láttunk, hallottunk, álmodtunk, szerettünk, akartuk a szépet. Volt ott néhány év, amikor zengő harmóniában éltünk. Egymással. A természettel. Önmagunkkal. A többi érdektelen volt. És valamit magunkkal is hoztunk ebből. Visszük magunkkal ma is. Emlékszel? Add tovább! Mini–Tűzkerék-koncertek! Ne lőj Joe! Arról volt szó, hogy megyünk tovább. Koncertről volt szó, az Erkelben. Ahová befér a Bem rockpart, az Ifipark, a ligeti Sörsátor, a Globe Royal, a BS, a Tátika, a Béke Szálló Keszthelyen, a BNV hangár, a Tabán. Befér a Római parti szálloda bárja, ahol öten voltunk, és Ádi végig nyomta a műsort – gyerekek, ennyi volt –, az Almási-téri Művelődési Ház, ahol a Topóval (Ivánka Csaba) próbálták összehozni, de maradtak a kis „kütyük”. Nehéz idők.
A fájdalom elszáll, eltompul. Hotel Mariott (nekünk már csak Duna Intercontinental marad) puha díszterme, 2016. Döbbenetes koncert. Az esszenciája mindannak, aminek öntudatlan élvezői voltunk, amikor a zene fontos volt, a szabadság fontos volt, és a jövő minden percünkben benne lélegzett. Nem elszívta a levegőt – Ne félj! –, hanem oxigénvitaminokkal éltetett. Bartók Béla kellett hozzá, Papp Gyula, Török bácsi, és a vonósnégyes, hogy a lényeg általüthessen még egyszer a szívünkön. Kézdy Luca kellett, hogy olyan hangokat halljunk, amilyeneket még soha. Egymásra néztünk hitetlenkedve. Azon az estén a kereszteslovaggal, a sirályokkal, a halványkék gondolattal, a székelyek estéjével és a román tánccal újra harmóniába kerültünk a világgal. De jó érzés volt!
Hazafelé menet szakadatlan nyugtalanító gondolatok és érzések gyújtogatják lelkemet. Kavarog bennem a béke és a lázadás. Remény és belenyugvás. És megjött a félelem is. Megállok emlékezni egyedül. Szüleim is ebben a temetőben. Uram! A kötélhágcsót elkapni már nem sikerülhet. Messze jár az a repülő hajó. Nyomasztó érzés, kijózanító. Fáj is, mit tagadjam. A Nap folyton megszületik, szeretteink pedig elmennek. És mi is. „S nap felé tör, amíg csak a nap áll, és nem vesz rajtuk erőt a halál.” Találkozunk valahol, valamikor.
A szerző történész