Visszavett adomány

Jó lenne tudni, mi az, ami foglalkoztatja a fiatalokat mostanság. Miről illik tudni, mit kell feltétlenül elolvasni, megnézni, ismerni ahhoz, hogy az ember ne érezze kívülállónak, urambocsá’, bunkónak magát. Visszabújni a kegyosztó időkbe. Ha megkérdezem őket, zavarba jönnek. Egymás előtt is félnek elmondani, mi a fontos számukra. A telefonjukat piszkálják: ja igen, igen. Persze tudom, hogy ez egy alattomos, utálatos kérdés, pont, mint az iskolás gyerekeknek: na, mi újság a suliban? Vagy: mi a helyzet a csajokkal/srácokkal? Hogy ityeg? De hát mit tehetnék? Szenvedés lenne végighallgatni egy Azahriah-„koncertet”, ráadásul azt hiszem nem is tudnék meg semmi fontosat. Így szakadnak el egymástól a generációk. Ahogy mi is elszakadtunk annak idején a szüleink nemzedékétől, minek tagadjuk. Ennél a mély gondolatnál jártam éjszakai álmatlan forgolódásom idején, mikor elkezdtem összeszedni, vajon nekünk, mai hatvanasoknak, mi is volt fontos abban a korban. Tizenöt-húsz évesen.

Magunkról, a haveri körről beszélek. Mi már nem alkottunk zárt galerit, lazábbak voltak a kapcsolatok, több kis körből állt össze a „brancs”, kezdve a gyerekkori barátoktól egészen a hadseregben kötött cimboraságokig. Azonos volt bennünk a természetes ellenszenv, amit a szovjet megszállással és általában a Szovjetunióval szemben éreztünk. Szintén összekötött a kommunista rendszerrel szembeni megvetés. Mindannyian utáltuk és mélyen igazságtalannak tartottuk a trianoni kereteket, magunkénak éreztük az erdélyi, felvidéki magyarságot. Csodáltuk a „Nyugatot”, főleg Amerikát, Nagy-Britanniát, gyűlöltük a „vasfüggönyt”. A forradalomról tudtuk, hogy nem ellenforradalom, a szocialista demokráciáról, hogy nem demokrácia. Honnan? Én biztosan nem a szüleimtől vagy a tanáraimtól. Egymástól tanultunk. Ezekről a kérdésekről direktben ritkán beszéltünk, de átjárták gondolat és érzelemvilágunkat.

Megingathatatlan összekötő kapocs volt a zene szeretete, csaknem világnézeti megágyazottsága ifjú szellemünkben. Elsősorban a rockzene, de jártasnak kellett lenni a beat és a jazz világában is. Volt, aki koncertekre járt, hetente többször is – a város tele volt klubokkal, ifiparkokkal, művelődési házakkal, ráadásul akkoriban a zenekarok mozikban is játszottak. A Corvin Moziban délelőtt játszottak. Egyszer sikerült belógnom oda egy LGT- koncertre. Az Alfában este tizenegykor! „Belógni” egyébként elvárt teljesítmény volt: strandra, moziba, koncertre. Pont ilyen volt a „kilógni” is. Nevelőotthonból, kaszárnyából, esetleg az országból. A „disszidálás” sokszor volt téma, de viszonylag kevesen „dobbantottak” közülünk.

Nehéz felidézni már az akkori hangulatokat. Elvárás volt, hogy az ember elolvassa Boris Viantól a Tajtékos napokat. Kötelező volt Kerouactól az Úton és Salingertől a Zabhegyező. Betéve kellett tudni Saint Exuperytől a Kis herceg egyes jeleneteit, mint ahogy a Micimackóból is szerettünk idézni, természetesen Karinthy fordításában, Micimackót kizárólag Kovács Jánosnak titulálva. Az irodalom iránt inkább fogékony társaságban alapműnek számított Hajnóczytól a Halál kilovagolt Perzsiából és Bólya Pétertől a Veréb századik lépése. Mondanom sem kell, hogy ebben a társaságban mindenki írónak készült, amihez meggyőződése szerint éppen megtette az első lépést, amikor a pohár felé nyúlt. Íróféle azt hiszem, csak én lettem, ellenben többen is bennragadtak abban az első lépésben, s ma már nem is élnek. Ismerni és szeretni kellett Esterházytól a Termelési regényt, és az szerethető is volt. A kisssregény a püspöklila borítóval. Feltétlen tekintély és gyakran szó szerint idézett szerző volt Rejtő Jenő. Egy kicsit mindannyian Gorcsev Ivánok, vagy Senki Alfonzok szerettünk volna lenni. Megfellebbezhetetlen volt az Iskola a határon Ottlik Gézától.

Nyáron „csövezni” volt kötelező, és a hetvenes években még stoppolni is. Külföldön is – főleg Lengyelországban, ahol a stoppolás a közösségi közlekedés egy formája volt. Kellett legyen „kemény munka” élményünk. Erre legalkalmasabb télen a hólapátolás volt, nyáron a kukoricacímerezés. Esetleg vagonrakás. Fátyolos tekintettel idéztük fel a Szelíd Motorosok jeleneteit. Jack Nicolson volt a kedvencünk. „Nick-nick”. És a jelenet, amikor eldobják az órájukat és elindulnak az úton. Route 66. Mindenki azon akart végig menni. Szintén sokszor előjött a Hét mesterlövész. „Jelezz.” Mindenkinek látnia kellett a Hairt. Egyáltalán, a mozi nagyon fontos volt. A Szindbád. A húsleves, a velőscsont, Latinovits felhorkanása a különféle mustárokról. Latinovits volt a kedves színészünk, nem tudom már, miért. Talán a versmondó estjei miatt. Illett járni az Egyetemi Színpadra. Egy lány annyira rosszul lett ott, hogy mentőt kellet hívni. Későbbi feleségemmel egy lépcsőházba húzódtunk, alig tudtuk felfogni, mi történik. Latinovitsnak az Ady- és József Attila-lemeze mindenkinek megvolt. És persze Cseh Tamás. Levél nővéremnek. Antoine és Désiré. Lám csak, azért vannak nekünk élményeink! Éppen ez az: élményekre vágytunk, mint általában a fiatalság. És jó volt könyvben, filmben, dalban megtalálni. A valóság még előttünk állt.

Miféle rajongás tette nemzedéki élménnyé a Nap szépe filmet? Catherine Deneuve szépsége? A cselekmény, a dialógusok. Nem lehet ezt már elmondani. De mikor negyven év múlva megemlítettem, Gyuszi rögtön rávágta fátyolos hangon: Belle de jour. Igen, igen. És a „nagy nők”. Kinyílik az ajtó és ott áll Mireille Darc. Hát az a pillanat! Nőkről kevesebb szó esett, ha volt, azért, ha nem volt, azért. Mireille-re úgyis ráhajtott Alain Delon. S bár az önbizalmunkkal nem volt baj, visszafogtuk magunkat: úriemberek vagyunk, vagy mi?! Fellinit tiszteltük, ott szorongtunk a Filmmúzeumban: Róma, Satyricon, Casanova. Antonioni Nagyítása. Nehéz erre magyarázatot adni. Ösztön és sznobság keveredett. Talán, hogy a Yardbirds játszott a Nagyításban és egy pillanatra látszott Jimy Page? Vagy tényleg megéreztük, hogy a világ megismerhetőségéről van szó? A londoni utcák, lányok, a miliő? Sokan kezdtek akkor fotózni! Mi egyenesen diaporáma szakkört indítottunk Zombori tanár úr vezetésével Óbudán, a San Marcóban. De jó is volt! Zeffirellitől a Napfivér, holdnővér. Francescóról, a szentről Assisiből. Az csoda volt. A Lopakodó hold és a Mackenna aranya.

Ismerni kellett a város furcsa lényeit. A palit, aki összetekert Esti Hírlappal (vagy Népsporttal) mindenre rávert, ami a keze ügyébe akadt, leginkább az utcán a nők fenekére. Közben fütyült. A „Füttyössel” mindannyian találkoztunk is, mert mi is sokat csavarogtunk. Ugyanígy ismerni kellett Kalapot, a fruttiárust a Fradi-pályájáról vagy a Népstadionból. Akkor ők még csak a mieink voltak. Ahogy a miénk volt Béla is. A Béla nevet nagyon kártékony „humoristák” folyamatosan járatták le. „Aztán fiú legyen, de ne Béla”, miközben a városban többezres „kórusok” ünnepelték Bélát. A Radicsot az ifiparkban, a Váradyt a Vasas pályán. Így volt ez. Jártunk meccsre. Strandra nyáron. Palára, Rómaira, a jobb nők a Gellért napozójába.

A zenékről most nincs már hely írni. Parttalan is lenne. Fekete bakeliteken a Led Zeppelin, Deep Purple, Pink Floyd, Colosseum, Emerson, Lake and Palmer, ez ment. A régebbiek közül a Doors, Jimi Hendrix, a Stones. De illett ismerni más „klasszikusokat” is. A Bolerót tízszer egymás után feltettem a lemezjátszóra és partitúra nélkül (!) vezényeltem. Teljes eksztázisban, délelőtt, suli helyett, kilences hangerőn, nyitott ablaknál. Úgy is van!

A jövőt csak zavaros köd mögött sejtettük, nem láttuk jól. Elképzeléseink szélsőségesek voltak: néha mámorosan éreztük a leendő sikert, boldogságot, erőt és örömöt, néha legyintettünk, s fulladoztunk az önsajnálat, lemondás, reménytelenség tengerében. A gyengébbeket lehúzta a mélybe az önpusztítás hínárja. Aztán az ábrándokat, kishitűségeket felváltotta a valóság. Ahogy Horatius írta: jöttek az évek szép sorban, sok szép adományt hoztak, s lassan visszavették azokat távozóban.

A szerző történész