A zajról

A „zaj diktatúrájáról” olvasok, és hihetem, hogy nincs ennél jobb ítélet, ha korunk nagyvárosai derengenek fel előttünk, vagy építményeiben élünk. Yehudi Menuhin, neves hegedűművész és karmester szerint évről évre lármásabb lesz a világ, és az emberi fül veszélyben van. „Az ember keltette zaj szétrombolja azokat a relatív hangarányokat – írja a zenéről írott könyvében –, amelyeket a természetben élő homo sapiens megszokott, fülünk nem érzékeli többé a természetes frekvenciákat; (…) a zaj kikezdi az ember agyát.”

Valóban csak napjainkra érvényes a zaj diktatúrája? Több mint kétezer év telt el azóta, hogy a forgalom zsúfoltsága és zaja arra késztette Julius Caesart, hogy a nappali órákra mindennemű kerekes járművet kitiltson Rómából – és a helyzet némileg rosszabbodott Kr. e. 46 óta. A világ kerekeken közlekedik hatezer éve, és töretlen fejlődés vezetett Petőfi ökrös szekerétől a csodaautókig, illetve a szuperszonikus repülőgépekig. Ezzel párhuzamosa nőtt a sebesség, a zaj a földön és a levegőben. Hol van már a Dickens által halhatatlanná tett postakocsi, amely ritkán tudott óránként tíz mérföldnél többet megtenni a 19. század előtt.

Fáy András író és politikus, a reformkor irodalmi és társadalmi mozgalmának egyik legtevékenyebb alakja már a maga idejében különbséget tett a város és a falu között. „Városokban mintegy színjátszói vagyunk az életnek – írta –, s csupán szerepei tulajdonaink; falun magok vagyunk a személyek, sajátunk az élet úgy bajaival, mint örömével együtt. Városokon szétoszlunk érzeményeinkkel, s kis köreink biztos érzelmei elfúladnak a zaj tengerében; falun önmagunkba vonulva boldogítanak azok…”

Ma is írhatta volna Fáy ezeket a sorokat – vallom én, aki elmenekültem a városból, hogy csendben, nyugalomban a Duna-kanyarban élhessek.

Hogy milyen ma egy nagyváros? Egészségtelen levegő, piszkos épületek, utcák jellemzik, embertömegek lepik el, autóállatok, zsúfolt villamosok, metrók és autóbuszok hálózzák be, indulatok hullámvonatával szembesülünk, ingerültség és izgalom járja körül – jóllehet a lehetőségek tárháza is a nagyváros. Sok ember már képtelen élvezni a nyugalom és a csönd gyógyító hangjait, ha éppen módja lenne rá. Czakó Gábor író tökéletesen rávilágított a lényegre, amikor ezt jegyezte le: „A kultúra hangja a csönd. A csönd az elmélyedés, a megrendülés, a fölébredés, a bekapcsolódás, a megértés, a tisztaság, a bölcsesség hangja. A giccs hangja a zaj.” Hozzátehetem: a csend menekülés, vágyódás és béke is egyben. A zaj: parancsuralom. A csönd nem a zaj ellentéte, hanem annak hiánya csupán. Ma már meg kell harcolni érte. Az ember csend és zaj között hajózik, mindenkiben tűz és víz harcol egymással. Végső soron a zaj is lehet ártalmatlan, de általában rendkívül zavaró. Rainer Maria Rilke sorai például ártalmatlanok: „Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám, / zaj ez is, mire megközelít.” Hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, hogy a zajszennyezés ugyanolyan veszélyes lehet az egészségre, mint a légszennyezés, vagy akár a vegyi anyag.

A „zaj diktatúrája” –írtam első mondatomban. Antonio Gála kortárs spanyol költő sorait citálom ide: „A diktatúra páncélt ölt, mert célja a hódítás; a demokrácia meztelen, mert célja a meggyőzés.” A diktatúra szót helyettesítsük be a zaj szóval, a demokráciát a csönddel, és máris tudjuk, mi a teendőnk.

Ahhoz, hogy megjósoljuk a zaj és a csend arányát a jövőben, szükségünk van a logikára, de szükségünk van a hitre is – és a képzelőerőre, amely gyakran ellenszegül magának a logikának is.

A szerző újságíró