David Pressman, az Egyesült Államok budapesti nagykövete megdolgozik a pénzéért, minden hétre tartogat egy-két – a faragatlanság határán mozgó – beszólást a magyar kormánynak, és lényegében a magyar embereknek, akik – a balliberális megközelítés szerint – voltak olyan tudatlanok, hogy sorozatban negyedszer is kétharmados parlamenti többséghez juttatták az ország vezetőit. Még egy éve sem tartózkodik Magyarországon, ám nyugodtan mondhatjuk, minden, magára valamit is adó embert vérig sértett eddig.
Legutóbb szerdán, egy panelbeszélgetésen nevezte cinikusnak a magyar kormányt, mert az tűzszünetet követel. Abba most mélyebben ne menjünk bele, hogy tudatos csúsztatás a nagykövet részéről a „követel” kifejezés használata vagy csupán pontatlanság, hiszen Magyarország nem követelheti a tűzszünetet, egyszerűen sem geopolitikai helyzete, sem gazdasági befolyása nem teszi ezt lehetővé, ellenben javasolja, bár úgy tűnik, az amerikai elképzelések szerint azt is csak akkor lehet majd, ha ők úgy gondolják. Ennél is érdekesebb, hogy a nagykövet megközelítésében nem az a cinikus, aki százezrek életét teszi kockára bizonytalan kimenetelű eredményekért, hanem aki a vérontással szemben a tárgyalások híve. Nem az a cinikus, aki egy békemegállapodást bevallottan semmibe vesz; nem az a cinikus, aki olajat önt a tűzre, hanem aki a tüzet oltani szeretné. Ez persze nem új keletű az amerikai diplomácia világában, a tűzoltókat hangzatos kifejezések kíséretében a világ számos pontján zárták karanténba az elmúlt évtizedekben. Szomorúnak, sőt elkeserítőnek is nevezhetjük, hogy az előző amerikai elnök, Donald Trump azzal dicsekedhetett, miszerint hatvan év után ő volt az ország első vezetője, akinek az idején nem tört ki új háború.
Az eddigi magyarországi teljesítménye alapján nem ok nélkül Présembernek nevezett David Pressman cinizmusa azonban határtalan, az átlagos emberi fantáziát messze túlszárnyalja, legalábbis nehéz mással magyarázni, hogy megfogalmazása szerint: „az Ukrajna melletti kiállás, valamint más országok ugyanerre történő bátorítása nem jelenti Magyarország háborúba sodrásának szándékát, ellentétben azzal, amit egyesek sugallnak”. Mindebből elég egyértelműen ki lehet hallani, hogy számára nem tekinthető Ukrajna melletti kiállásnak több mint egymillió háborús menekült befogadása, ellátása; nem elegendő a területi integritása melletti kiállás, az agresszor ellen bevezetett szankciók megszavazása, a folyamatos anyagi és humanitárius támogatás; kizárólag a kardcsörgetés vagy a fegyverszállítás minősül értelmezésében annak. A tények közben egyértelműen azt mutatják, hogy az Európai Unió számos országa sokkal kisebb áldozatokat hozott Ukrajna érdekében, mint Magyarország, ám azt a keveset sokkal látványosabban tette. Nagy hangon ígérték a fegyvereket, amelyeknek a felét sem tudták leszállítani, és azokat is bizonytalan minőségben; a földrajzi elhelyezkedésükből adódóan pedig csak látszólagos humanitárius segítséget nyújthattak.
Nem ártana persze, ha David Pressmannek némi történelmi ismerete is lenne, mert így ugyancsak cinikusan hangzik a szájából, amikor arról elmélkedik: „Ez egy egységre való törekvés azokkal szemben, akik erőszakkal, egyoldalúan rajzolnák át Európa határait.” Illene tudnia, hogy mi, magyarok ezt az erőszakos, egyoldalú határátrajzolást már keserűen megtapasztaltuk, és ha akkor még nem is az Egyesült Államok diktálta a feltételeket, ám tevékeny szerepet játszott az igazságosnak száz év után sem nevezhető határtologatásban.
A nyakunkra ültetett nagykövet tevékenysége nyomán különös felhangot kapnak a floridai kormányzó, Ron DeSantis szavai: „olyan külpolitikai elitünk van, amelyik úgy csinálja a dolgokat, hogy nincs konkrét cél a fejében”.
A szerző vezető szerkesztő