Általánosságban elmondható, nem feltétlenül szerencsés, ha a sajtó az ország, a világ történései helyett túl sokat foglalkozik magával, az meg különösen nem, ha egy-egy orgánum a vele nem egy politikai, értékrendbeli platformon lévő másik minősítését tekinti feladatának. De már régóta nem a normalitás idejét éljük, elveszett minden mérték. Hamarosan megérkezik az Európai Unió soros jelentése a jogállamiságról, s beleolvasva az „árnyékjelentésnek” nevezett előtanulmányba, megnézve az összeállításában szereplő szervezetek névsorát, gondolom senkit nem lep meg, ha azt mondom, megint sok szó esik majd a sajtó- és véleményszabadság úgymond sérüléséről Magyarországon, propagandáról, az igazság független és létükben fenyegetett bajnokairól meg kormánypárti jobbágyokról (© Puzsér Róbert), etc., etc., mindenről, amiről ez ügyben szokott. Mert máig masszívan jelen van az a józan végiggondolással is tarthatatlan narratíva, amely a rendszerváltozás körül a sajtóban és a kultúrában kiépült viszonyokat úgy tételezi, mintha organikus fejlődés, természetes szelekció eredményeként jöttek volna létre, s az ezeken változtatni akaró bármilyen szándék és tett tűrhetetlen támadás a világ rendje, mindenféle szabadság, a tehetség és persze az objektív és független tájékoztatás ellen
Nemrég ezen a felületen interjú jelent meg Kína nagykövetségének ügyvivőjével, akit a 444 éber munkatársa gyorsan leelvtársazott, majd leleplezte a Magyar Hírlap „ideológiai elhajlását”, felrótta a munkatársunk által feltett kérdéseket, mondván a lap: „nem a (papíron) nyugati szövetséges, Fidesz–KDNP-s magyar kormány támogatójának, hanem egy Amerika-ellenes kommunista újságnak tűnik”. Akár szórakoztatónak is mondhatnánk, ha nem lenne végtelenül buta és kiábrándító, hogy pont az a tempó és gerjedelem köszön vissza a sorokból, amivel éppen vádolni méltóztat. Aki elég öreg, emlékezhet a korra, amikor pontosan így figyeltek vigyázó szemek a helyes irány tartására, eszébe villanhat A Hét meghajlós műsorvezetője, Hajdú János régi szép ÉS-beli cikke, amelyikben Csoóri Sándort hívta tetemre Duray Miklós Kutyaszorító című, Amerikában megjelent könyvéhez írott előszava miatt.
Annak láttán pedig, amit a lap Kocsis Fülöp görögkatolikus érsek-metropolitával csinált, ha élne, biztosan Lakatos Ernő, a hajdani MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályának vezetője is csettintene. Egy vizsgálat alatt lévő gyermekmolesztálási vád kapcsán kért az újság interjút az egyházvezetőtől, aki nem zárkózott el; az újságíró kérdezett, amit akart, az érsek meg válaszolt, ahogyan ez a műfaj esetében természetes. Fölötte megjelent az esetről szóló cikk is a miséző főpap képével, azzal a címmel, hogy: „A pap ilyet biztos nem csinált, a lány biztos csak kitalálja”. Aki ennyit látott – ki tudja, hányan lehettek –, okkal gondolhatta, az érsek szavait idézték a címben, el kellett olvasni a cikket, hogy kiderüljön, szó sincs erről, ezt abban a faluban mondták az emberek, ahol az ominózus eset történt vagy nem történt. Ezt jelenti nálunk a „nempropaganda”, a függetlenség és az objektivitás.
Szétszakítódott világunk merevvé csontosodott frontjai és zárt információs buborékjai nyilván nem a megfontolt vélemények és az árnyalt értelmezések felé viszik a sajtót, de néha riasztónak tetszik az az út, amelyen éppen halad lefelé. Őszinte megdöbbenéssel olvastam nemrég, hogy valaki dühödten követelte egyik volt kollégánk írásainak eltávolítását a Magyar Hangból, mondván oroszbarát, és ő márpedig nem akarja olvasni, ha még egyszer meglátja, megvonja a támogatását a laptól. Ennél csak az döbbentett meg jobban, hogy a szintén volt kolléga főszerkesztő válaszul közölte a felháborodott olvasóval, már nem működnek együtt az illetővel. Persze, nem csak nálunk folyik a buborék falának edzése, múlt hónapi hír volt, hogy fellázad a New York Times munkatársainak egy része, mert az évek során át folytatott gyakorlat, a woke-mozgalom lelkes támogatása után az utóbbi időben megjelentek a lapban olyan cikkek is, amelyek ellenzik a zsenge korban elkezdett nemváltó terápiákat. A transzmozgalom elárulójának nyilvánították a szerkesztőket, volt a szerkesztőség elé állított plakátkamion, tiltakozó nyílt levél meg minden.
Kimondva magától értetődőnek tetszik, hogy az igazságot egyedül senki sem birtokolja, birtokolhatja. Ha van feladata a sajtónak, akkor annak a keresése, különösen most, amikor az eddig ismert világ éppen szétesőben körülöttünk. És ezt nem pótolhatja a tetszelgés, a minősítés, az akcionista hév, de még az olvasói elvárásokhoz történő igazodás sem.
A szerző vezető szerkesztő