Leginkább sírni vagy nevetni kellene, amikor nagy szellemek találnak egymásra, és sületlenségeikkel kápráztatják el kis hazánk értő olvasóit, ám most egyszerű szánalmat érzek, hiszen hazátlannak lenni borzalmas kín lehet, a sehová sem tartozás számkivetettsége nyomorult frusztrációkat vált ki, amely szavakba öntve életre kelti a rút szibaritát.
Az objektív függetlenségéről ismert újságíró, Novák Benjamin, aki tényszerűségét előszeretettel támasztja alá saját írásaival, azon háborodott fel, hogy az egyik hazai televíziós műsorban a meghívott úgy fogalmazott: „a Krím-félsziget Putyinnak egy olyan szimbolikus kérdés, mint nekünk Erdély”. A helyes értelmezés érdekében sietve a román külügyminisztériumhoz fordult, amely annyira meglepődött a felvetésen, hogy azonnali reakcióra nem is futotta a nagy tekintélyű hivataltól.
A párhuzam ugyan vitathatatlanul sántít, legfeljebb egyszerűsítve érzékeltethet, hiszen Erdély kilencszáz éven át tartó magyar államiságát aligha lehet összevetni a Krím kétszázötven évvel ezelőtt történt orosz meghódításával, ám a magyarságtudatával hadilábon álló szerző aligha ilyen értelmezési eltérés miatt fordult a román külügyi tárcához, sokkal inkább egy kis csetepaté reményében, hiszen már az a gondolat is vérlázító számára, hogy bárki lelki kötődést érezzen a száz éve Romániához csatolt területhez. Hogy a mai Magyarország területén élők felmenőinek legalább egyharmada Erdélyben nyugszik, az magánügy, felmérhetetlen és jelentéktelen kérdés számára, a közvetlen, még élő rokonokról nem is beszélve.
Mégsem volt hiábavaló a felvetése! Az objektív-független szellemiség ismét szembesített azzal, hogy a román köznyelvben a szülőföldjükön az impériumváltás ellenére állhatatosan kitartó magyarokat „bozgornak”, mintegy hazátlannak nevezők megtalálhassák az igazi célpontot, azokat, akik számára a haza, a nemzet fogalma valóban értelmezhetetlen. Kellő kitartással ugyan némi színpadias ökölrázást kiválthat a fontoskodó feljelentő, ám ettől még az identitásválsága nem oldódik meg, az útkeresés hiábavalóság marad.
Elvtársakra persze találhat, hiszen sokat nem is kellett várnia, amíg Gyurcsány Rendszeresen Bérmálkozó Ferenc csatlakozott hozzá, és két újabb elköteleződés közben a közösségi teret felhasználva teológiai eszmefuttatásba kezdett a kereszténységről és a nemzetről annak apropóján, hogy éles elméje szerint egy világvallás követője nem lehet nemzeti érzelmű. Abba most ne menjünk bele, hogy változékony pillanataiban arról is szeret értekezni, miként önti el a haza és a magyarság iránti olthatatlan szeretet, hiszen tőle régóta tudjuk, nem mindig fejti ki az igazság minden részletét, így szeszélyesen csapongó gondolatmenetei között felesleges összefüggést keresni. Már az is komoly teljesítménynek tekinthető, hogy a hit apostolának állt, és a keresztény tanokban felfedezte az egyetemességet; olyan magaságokba mégsem juthat azonnal, hogy az Isten, a haza és a család fogalmakat hozza összhangba.
Pedig nem lehetetlen feladat, elég lenne a magyar irodalom jeleseit elővenni. A székelyföldi – objektív-független megközelítésben irritálóan erdélyi – Tamási Áron Ábelje is levonta a következtetést: Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Hazátlanul, persze, az otthonunkba sem térhetünk haza.
A szerző vezető szerkesztő