Stabat Mater

A fájdalmas Szűzanya arcát kerestem. Talán azért, hogy megsejtsek valamit abból, milyen az, amikor valakinek nem filmélményt jelent a Passió, és nem az elhagyatott templomkert stációira gondol, amikor keresztutat mond. Látni akartam ezt az arcot. De mert a sokszorosítás korában nehéz igazi arcokat találni, és így nem szabadulhatunk egykönnyen a medialitás hálójából, a keresett arcképre is csak egy internetes fórumon találtam rá. Könnyes, meggyötört arc volt, épp olyan, amilyenre az ember számít. Sötét fátyollal szegélyezett női arc, amelyen az emberi szenvedés legszemélyesebb és leginkább egyetemes vonásait láthattam. Az ember valahogy önkéntelenül is úgy érzi, hogy köze van ehhez az archoz.

Ennek megfelelően a kép alatt is lényegbevágó és őszinte kérdéseket fogalmaztak meg a kommentelők. Egyikük azt kérdezte: „Ki ez a hölgy, és miért ilyen szomorú?” Másvalaki felvilágosítást kért: „Megpróbáltam rákeresni az interneten a »crying lady« kulcsszóra, de a Google csak stockfotókat adott ki. Valaki meg tudná mondani, hogy ki ez a nő?” Végül egy igazán kortársi reakcióra leltem. „Tudja valaki, hogy miért sír?” És ami még jellemzőbb, egy megtört szív és könnyező hangulatjel állt a kérdés mögött. Egy emotikon. Nem nevezhetnénk arcnak, voltaképpen még egy arc képmásaként sem állja meg a helyét. Mindenesetre olyasvalami, ami bepillantást enged kortársiasságunk lényegébe.

Mert Mária nagyon jól tudja, hogy miért sír. A kommentelő az, aki csak találgat. Azért használ egy sírós emotikont, hogy tárgytalan együttérzését kifejezze. Sokat beszélnek ma tudás alapú társadalomról, ahogy hiánygazdaságban is sokat beszélnek kivihetetlen konyhai műfogásokról, és ahogy a lövészárkok mélyén is sokat beszélnek a civil szakmájukról, a családról, a hátországról. Mindez messze van. Amennyiben fel akarjuk mérni a Golgota és az internet közötti kulturális távolságot, azt legjobban úgy tehetjük meg, ha megvizsgáljuk a könnyező Szűz és a könnyező hangulatjel viszonyát.

Haladjunk lépésről lépésre! A hangulatjel nem más, mint egy személytől elvonatkoztatott test, egy testtől elvonatkoztatott fej, egy fejtől elvonatkoztatott arc, egy arctól elvonatkoztatott képmás, egy képmástól elvonatkoztatott arckifejezés és végül: egy arckifejezéstől elvonatkoztatott jel. Nagyjából ezek a lépések jelölik ki a nyugati civilizáció folyamatának irányát is, jelezve, hogy egyre absztraktabb, testiségtől eloldott, jellegtelen élet felé tartunk. El a fájdalomtól, el a Golgotától, el a megtestesült Logosz misztériumától! Ha belegondolunk, hogy a középkor szakrális földrajzában Jeruzsálem és azon belül is a Golgota volt a világ közepe, akkor távolodásunk azt jelenti, hogy elveszítettük a középpontot.

A fájdalmas Szűzanya arca a maga közvetítettségében meglehetősen távolinak tetszik. Akkor is keressük ezt az arcot, amikor már megtaláltuk. A helyzetünk tehát nem sokban különbözik a hozzászóló helyzetétől, aki rákeresett a „crying lady” kifejezésre – hiszen a médium nemcsak összeköt, hanem el is választ. Ehhez képest megejtően közvetlen a posztszekuláris részvét összes megnyilvánulása. „Ki ez a hölgy, és miért ilyen szomorú?” Mária nem ellenség többé, csupán egzotikum. Esztétizálódott siratóasszony, keleti motívum, zsidó nőalak, „crying lady”. A posztszekuláris sajnálkozás ismeretlen tárgya. Hogy mi a története, arról kommentszekciókban vitatkoznak. Josef Pieper szerint élettani folyamatokat önmagukban nem tekinthetünk történeti mozzanatnak, számunkra mégis úgy tűnik, mintha Mária könnyei a testből egyenesen a történelembe csurognának, onnan pedig az esztétikába, a kulturális felejtésbe, a virtualitásba – szerteszét. Ugyanígy oszlik el a fájdalom is az időben. De a középpontban szó sincs ilyesmiről. A kereszt tövében, ahogy Charles Péguy mondja, „maga a természetfölötti is testi”, így a fájdalom a legtisztább késztetéseinél, ártatlanságánál és legbensőségesebben megélt anyai ösztöneinél fogva rántja földre a testet. És Mária mégsem roskad le!

Stabat mater – latinul azt jelenti, hogy állt az anya. Ez a híres és sokféleképpen feldolgozott ének is egzisztenciális tény volt egykor. A zene erénye, hogy a profán, mérhető időre merőleges utakat nyit a kitartott hang tartamában és a csendben. Ezekben a szélcsendes mellékutcákban közelebbről hallhatjuk, ahogy valahol, az örök jelen legtágabb kiöblösödésében visszhangzik az istenszülő zokogása. Ezt próbálta visszaadni Pergolesi, Vivaldi és Schubert. Próbálták sokan mások is. Bátor emberek, akik hangot mertek adni a legmélyebb megrendülésnek, amit valójában elképzelni sem lehet. Rossini és Dvořák így szólaltatta meg a gravitációt, amely a Golgotán egyaránt hatalmában tartotta Jézus és Mária testét. Szymanowski összegyűjtötte a hegyek moraját, befogta leghidegebb szeleket, és valami felfoghatatlan mélységből elkapta a szeráfok dühödt pillantását is. Kodály pedig az odaadásig érzékeny, páratlanul empatikus zeneművet írt. Hálásak lehetünk az alkotásokért, de jó, ha tudjuk: minden kísérlet abban a pillanatban vall kudarcot, amikor megtapsolják.

A medialitásnak ez a problémája hívta életre a képromboló mozgalmakat és a puritanizmust. Az a tudat, hogy a médium nemcsak összeköt, hanem egyúttal el is választ, a szimbólum pedig igen könnyen lép a szimbolizált helyébe. A taps által esztétizálódó zenei gondolat is így idegenedik el. Azt hiszem, ha a Stabat matert állva hallgatnánk, többet megértenénk belőle. Stabat mater! Tehát valóban állt az anya. Méghozzá a főpapok és a csőcselék gyalázkodásai közepette, megszálló katonák pillantása alatt. Kései, dekadens állapot és absztrakt társadalom az, amelyben ezt egy kényelmes székben ülve meg lehet tapsolni. Mária anyaként nézi végig, ahogy keresztre feszített fia végső haláltusáját vívja és felkiált: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” És nincs a radikális transzcendenciának olyan mózesi homokvihara, nincs a prófétáknak olyan vigasztaló ígérete, amely e pillanatban fölülmúlhatná vagy enyhíthetné az anya fájdalmát. Mégsem tudunk róla, hogy bármit mondott volna. Csak annyi biztos, hogy állt.

A Stabat mater hangsúlyosan szferológiai dráma. Nem csupán arról a három évtizedről szoktunk megfeledkezni, amely Jézus születése és nyilvános működése között húzódik, de az anyaméhben töltött hosszú hónapokat sem vesszük igazán komolyan. Így már nem az a kérdés, hogy a világ, hanem hogy egy anyaméh képes-e befogadni a végtelent. Ahogy a világot hordozó Krisztus és az őt hordozó anyaméh gömbszerű modelljét elemző Peter Sloterdijk fogalmaz, a kérdés az, hogy hordozhatja-e véges erő a végtelent? Ismerjük a keresztény választ: igen. Csak ebbe nem könnyű belegondolni. Egy nő kilenc hónapon át az abszolútummal viselős! Ha tetszik, nevezhetjük ezt közvetlen istenkapcsolatnak is. Ugyanez a szférikus kapcsolat van jelen a Stabat materben, ahol az anyai szeretet legalábbis ölelésre késztető „bekebelezési vágya” (Füst Milán) tragikusan lehetetlenné válik. Mária méhének gyümölcse egy fára van szegezve, így a szférák összeomlani látszanak.

Miért kellett ott állnia Máriának a kereszt tövében? Miért keressük a fájdalmas Szűzanya arcát a nagyhét közeledtével, és mit szolgál az az elmélkedés, amelybe belefogtunk? Futólag már idéztük Charles Péguy Éva-versének azt a sorát, amellyel a természetfölötti testi mivoltát hangsúlyozza. Ebben van a válasz. Mint írja, „maga a természetfeletti is testi / És a kegyelem fája mélyen gyökerezik”. Röviden tehát: ez az üzenete a Stabat maternek. Mária jelenléte a keresztnél fizikai és történeti realitás, s ennél ott, abban a pillanatban egyedül Krisztus jelenléte intenzívebb. Összesűrűsödik benne a történelem értelme. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Mária metafizikai állóképessége is kitüntetett szerepet játszik az üdvtörténet felépítésében. S hogy helyükre kerüljenek a szférák, az ikonográfus Hans Beltinggel szólva azt kell mondanunk, hogy a képeken nem a Szűzanya „attribútuma” a gyermek, hanem Krisztus „attribútuma” a megtestesülés foglalatát jelentő édesanya. Most a képrombolókra nézve mondom: ebben az istenanyaságban nincs medialitás. Ez teofória.

Ezért kell ott állnia Máriának a kereszt tövében. A megtestesült Ige mellett nem akcidenciaként, hanem attribútumaként áll. Ő a megtestesülés foglalata. Ha fel lehet egyáltalán fogni, mutassunk rá, hogy ez a metafizikai botrány és a világegyetem szferológiai meghasonlásának felülmúlhatatlan példája. Mert a világmindenséget hordozó erő Isten szerető létigenlése; a fiúistent hordozó teoforikus burok a Szűzanya méhe, amelyben bizonyos értelemben tehát az egész makrokozmosz, a lét egész roppant, szemlélhetetlen összessége is benne volt. És most – Mária –, a fiadat keresztre feszítették! Kísérteties visszhangoktól átjárt és feszesen önmagába zárt gömb a világ, de nagypénteken a Stabat mater hangjai szűrődnek be rajta: „Állt a fájdalommal terhes anya.”

A szerző eszmetörténész