Pár nap

Régen történt, de úgy emlékszem rá, mintha csak ma lett volna. Pedig tényleg régen volt már az a nap, amikor az elcsigázott vándorok a város felé bandukoltak. Az út pora rég belepte már a lábukat. Némelyikük kendőjét tekerte az arca elé, ami miatt nehezebben tudta venni ugyan a levegőt, de cserébe nem kellett nyelnie a kavargó port, amit időnként felkapott és így, összekapva megcsavart a makacsul vissza-visszatérő szél. Ami – legalábbis számukra úgy tűnt – csak azért támadt fel néha, hogy ezzel a pörölynek használt homokkal pimaszul arcul csapja őket, majd mintha mi sem történt volna, újra lecsendesedjen.

A vándorok messziről, Jerikóból jöttek. A hosszú út közben többször is megálltak. Legutóbb most, a hegyhez közeledve, hogy az út mellett álló fák árnyékában pihenjenek kicsit és erőt gyűjtsenek. No meg szomjukat oltsák a kútnál, ami ott állt a fáktól nem messze, a tűző napon. Volt még távolság előttük, igaz, már nem sok. Vezetőjük azt mondta, az éjszakát egy közeli faluban, Betániában töltik, így most már nem volt miért sietniük. Tudták, hogy nemsokára a városba is elmennek majd, de azt is tudták, hogy előbb a faluban el kell még intézni valamit. Amellett, hogy ott biztosan kiheverhetik a gyaloglás fáradalmait.

Élt abban az időben azon a vidéken – akkor történetesen éppen a heggyel szemközti faluban – egy ember, akinek volt egy felesége meg négy gyermeke. Ezeken felül volt egy igás állata is, egy szamár. Más állata nem volt. Szeretett volna már egy ideje a szamara mellé egy ökröt, de arra egyelőre nem tellett. Ez az ember nem volt gazdag. Kis falusi gazdaságában két kezével termelte meg a zöldséget és a gyümölcsöt, amit aztán néhanapján a város piacára szállított be a kordéján. A kordé elé ilyenkor a szamarát fogta be. Az egyik nap azonban már hajnalban kiderült, hogy ez most nem fog menni. Pedig mint már annyiszor, ugyanúgy megrakta árujával a kordét, ami elé odavezette a szamarat, de amikor indulni akart vele, az állat megmakacsolta magát, és nem mozdult. Akkor az ember nagyon mérges lett a szamárra. Mivel azonban ő is olyan jámbor volt, akár az állat, nem kezdte el ütni. Inkább – mert közeledett a reggel, és oda akart érni a piacra –, úgy döntött, hogy maga áll be a kordé elé. A szamarat kifogta és gyorsan kipányvázta a falu melletti mezőn, ahol a földje is volt. Hadd legelésszen – gondolta, de az otthon maradóknak azért meghagyta, hogy mire delelőre ér a nap, vigyék az állatot haza, ne maradjon kint addig, amíg ő a városból hazaér.

Hiába hagyta azonban pihenni, a következő időszakban a szamár mindannyiszor mozdulatlan maradt, amikor indultak volna. Az ember ilyenkor mindig maga állt be a kordé elé – ahogyan az első alkalommal is tette. Igaz, hogy emiatt nagyon elfáradt már mire a városba ért, de bízott benne, hogy a szamár csak elindul majd a kordéval az egyik napon. Aztán kiderült, hogy az állat vemhes. Innentől kezdett csak igazán reménykedni az ember, még a feleségének is elmondta, hogy mit tervez. Miután a kis szamár megszületik és felnevelik – magyarázta lelkesen –, ő majd eladja. A kapott pénzhez pedig nem kell sokat tenni már, hogy megvehessen majd egy nem fiatal ökröt. Nem is lehet csodálkozni azon, hogy miután a kis állat egyik éjjel a világra jött, még a széltől is óvták, a kisebb gyerekek sem ülhettek fel rá, amikor játszottak vele. A kislány, a legkisebb volt, ezt még nem értette. Azon a napon ő is kint volt a mezőn, kis kapájával az apjának segített. A szamárcsikó az anyja mellett bóklászott, az öreg gránátalmafát a hosszú pányvával többször is körbetekerte már. Egyszer csak két férfi jött, akiket korábban soha nem láttak. Odamentek a szamárcsikóhoz, és eloldották. Amikor az apja megkérdezte, hogy miért oldják el, egyikük ránézett és azt mondta: az Úrnak van szüksége rá. Vigyétek akkor – mondta erre az apa.

A szamárcsikó nem értette, hogy miért viszik távolabb az anyjától, nem tudta azt sem, hogy kik ezek az idegen szagú emberek, akik már az úton vezetik, de eszébe sem jutott tiltakozni, pedig nagyon megriadt. Talán ezért nem rázta meg magát még akkor sem, amikor odaértek vele a hegy lábánál álló facsoporthoz. Pedig ott egy tucatnyi ember volt, ez a sokaság pedig – amihez egyáltalán nem volt szokva – örvendezve fogadta, és kendőket, köntösöket terítettek a hátára. Aztán valami ismerőset érzett, csak sokkal erősebben, mint eddig valaha. Ami éppen ezért rendkívül furcsa volt ugyan, de nem kellemetlen. Akkor érzett csak hasonlót eddig, amikor a gazdája lányával játszott. Kíváncsi volt hát, ezért kinézett oldalra. Egy barátságos szempár nézett vissza rá. Hát itt vagy! Már nagyon vártalak. Ne félj – hallotta, és érezte, hogy a hanghoz tartozó kéz megsimogatja. Aztán aki az előbb beszélt, felült a hátára. A hátán nem ült még senki. A körülötte állók látták, hogy jól tűri a terhet, de azért szorosan fogták a kötelét. Aztán a már ismerős kéz levette a nyakából a kötelet. A szamárcsikó ekkor megnyugodott. Azt ugyan még mindig nem értette, hogy mi történik, de minden porcikájában tudta, érezte, hogy ami most vele történik, az jól van. Így van jól. Elindultak. A szamárcsikó hallotta, hogy jönnek a hangosak is, de valamiért ez sem zavarta. Ahogy néhány nappal később a kiáltozó tömegtől sem ijedt meg már. Tudta, hogy nincs egyedül. Soha többé.

Úgy szikrázott és perzselt akkoriban a Nap, hogy amikor dél felé közeledett az idő, addigra már mindenki, akit anya szült, megpróbált valami menedéket keresni a tikkasztó hőség elől. Akik ilyenkor nem tudták meghúzni magukat a fehérre meszelt falú, vastag szőttesekkel is árnyékolt házakban, azok a fák alá húzódtak be vagy rosszabb esetben a bokrok között próbáltak meg elbújni az égető napsugarak elől.

A katonák persze ilyenkor sem pihenhettek, már akik szolgálatban voltak. Az őrök hajítógerelyükkel, a pilummal ott álltak a tornyokban, a hastával felszerelt, azaz lándzsás őrjárat pedig a legnagyobb melegben is rótta a házak falai szegélyezte, sokszor nem is csak kanyargós, de emelkedőkkel is nehezített városi utcákat. Ettől az erőfeszítéstől persze – főként a messziről ideküldött katonák számára –, csak még nagyobbnak és beláthatatlanabbnak tűnt ez a távoli porfészek. Ilyenkor a legtöbben gondolkodni sem tudtak, csak emelték a lábukat, és talán már azt sem hallották, ahogy meg-megcsörren rajtuk rövid kardjuk, a gladius. Akik pedig közülük távoli idegenből jöttek, és nem sült össze még átforrósodott sisakjuk alatt a kobakjuk ennyire, azok nem igazán értették, hogy mit is keresnek ők errefelé. Piszlicsáré, izgága népség lakott ugyanis itt, amely még ügyefogyott is volt – legalábbis számukra, akik rettenthetetlennek hitték magukat, és ebből adódóan legyőzhetetlennek. Az idősebbek némelyike volt már csatában, olyan ütközetekben, ahol természetesen győztek. Mert ők mindig győztek. Mert ők voltak a római légió.

Itt és most azonban csak ennek a porfészeknek a helyőrsége, amit úgy neveztek, hogy Hierosolyma. Róma érdekeit ugyanis csak procurator képviselte ebben a Iudaea nevű kisebb tartományban, ahová teljes légiókat nem is vezényeltek. A területén állomásozó segédcsapatok egy része a légióból került ugyan ide, de sok környékbeli fiatal férfit is bevettek maguk közé. A legtöbben azért jelentkeztek hozzájuk, hogy idővel római polgárjogot kapjanak, de volt, aki csak a napi megélhetés gondja elől menekült Hierosolyma római helyőrségébe. Az utóbbiak közé tartozott az a húszas éveiben járó jókötésű fiatal is, aki nem olyan régen csatlakozott a katonákhoz. Most viszont még ebben a szörnyű hőségben is ő volt az első, aki felkapta a fejét arra, hogy a közelben madarak röppennek föl az ég felé. Aztán mindannyian meghallották már a morajt, amelyből – ahogy közeledett, és vele együtt ott hömpölygött velük szemben a házak között a tömeg is – egyre inkább kiszűrődtek a hangok. Már megint egy fanatikus szekta hívei közelednek, azok ilyenek – futott át a katonákon, és lándzsájukat máris szorosabban markolták.

Áldott az Úr nevében érkező király! – kiabálta a közeledő tömegből valaki. Békesség a mennyben és dicsőség a magasságban! – hallották még. És megpillantották a szamáron ülőt, aki körül a tömeg hullámzott. A madarak felröppenésére elsőként felfigyelő fiatal katonának ekkor egy szemhunyásnyira eszébe jutott az otthona, ahol ökrük is lesz majd, mert van egy fiatal szamaruk, amit az apja nemsokára elad, és az ökör árához ő is hozzátesz majd azokból a sestertiusokból, amiket Rómától kap. Éljen a király! – kiabálták a tömegből többen is, a katonák pedig gyorsan félrehúzódtak, nehogy elsodorja őket az áradat. Kétségtelen volt számukra, hogy ezek az emberek valami bódító szert vettek magukhoz vagy megőrültek, sokan ugyanis még a kendőjüket, köntösüket is szamár elé dobálták, hogy arra lépjenek rá a paták, ne a kemény kövekre. Eszelősök – néztek össze a katonák, de azt érezték, hogy ezektől nem kell tartaniuk. Nem akartak ezek bántani senkit. A tömegből azért néhányan hangoskodtak még, most valami mestert emlegettek. Mester, hallgattasd el tanítványaidat! Erre a szamáron ülő megszólalt: Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni. Ezt azonban a katonák már alig értették. Nemsokára megint a morajt lehetett már csak hallani, a lelkendező hangok a sokasággal együtt tovatűntek.

Más semmi különös nem történt már azon a napon. Hacsak azt nem tekintjük annak, hogy kezdetét vette egy pár napos időszak. Amit egy idő után valamiért sokan úgy kezdtek el emlegetni: nagyhét.

A szerző újságíró