Kordont bontott Hadházy Ákos és a Momentum maréknyi ifjú képviselője a Karmelita kolostornál. Másodszor. Ismétlés a tudás anyja, mondhatnánk, gyorsan végeztek is, most ügyesebben használták a szétszedéséhez szükséges szerszámokat, hogy aztán a hat-nyolc kerítéselemet egymásra pakolják, leponyvázzák, és helyet foglaljanak rajtuk a bejárat előtt. Ahogy némely, a performance-nak súlyt adni akaró ellenzéki portál lelkesült helyszíni közvetítéséből kiderült, nem akadályozta őket senki, az utcán sem taposták egymást sem az érdeklődők, sem a lelkes szurkolók, a közeli képeken helyenként felfedezni vélt izgatottság is inkább dramaturgiai elem volt, az alakítani vágyott szerephez tartozott, mintsem a körülményekből következett volna.
Tudom, persze, a tizenöt évvel ezelőtti eseményekre rímelni lenne hivatott az akció, azt sugallani kényszeresen, hogy hasonló (ugyanolyan) állapotok uralkodnak az országban, mint 2007 februárjában, amikor a Fidesz–KDNP-frakció képviselői elbontották a Kossuth téren a rendőrségi kordont.
Politikusok esetében eleve az alkalmasság kérdését veti fel, ha az látszik, adott helyzet értékelése, megértése helyét átveszi a puszta látszatteremtés. Nem kell nagyon öregnek lenni annak megértéséhez, a 2007 februárja és a jelen között maximum annyi a hasonlóság, hogy akkor és most is alig egy év telt el az aktuális ellenzék választási veresége óta. De már a vereség mértékénél, illetve a nyomában kialakuló állapotoknál elkezdődik a különbségek sora. Ősszel kiderült, májusban Gyurcsány Ferenc a saját párttársai tudomására hozta, hogy ezt-azt eltitkolt, ezt-azt elferdített a győzelem megszerzése érdekében. S noha azonnal elkezdődött a baloldali értelmiség „kármentése”, a hazugság tényének szétkenése, a magyarok egy része kevéssé volt fogékony erre, az sem érdekelte, hogy csőcselékként emlegetik a nyilvánosság független és mértékadó orgánumaiban, tüntetett a Kossuth téren, és a miniszterelnök lemondását követelte. Gyurcsány Ferenc beszédében még hetykén kijelentette, majd megunják és hazamennek. Hát nem unták meg és nem mentek haza. Jött a forradalom ötvenedik évfordulója, kiürítették a teret, aztán jöttek az azonosító szám nélküli rendőrök, súlyos bakancsokban, viperával, gumilövedékes fegyverekkel. Utána körbekerítették az Országház előtti teret, elmúlt a miniszterelnök hetykesége, inkább nem akart tüntetőket látni.
Hogy a jelen vajon hogyan lenne hasonlítható ehhez, nem tudom, de azt gyanítom, nem tudják a kerítésbontók sem. Inkább csak szeretnék nagyon, ha az ország forrongana, mint akkor, miközben éppen nem ez a helyzet. A Momentum politikusai pedig bármely napon szétszedhetik az építési terület kerítését. Hadházy Ákos azt mondta, az akció valamiféle szimbólum lenne, a propaganda lebontásának a szimbóluma. Hadházy Ákosról eddig is lehetett tudni, nem a legélesebb kés az ellenzék kifent solingeni acélban egyébként sem bővelkedő fiókjában, de az, hogy ezzel a performance-szal megint sajtószabadságért akar küzdeni, miközben nem tud egy repedt térkövet találni széles e hazában anélkül, hogy az ne járná be a magyar nyilvánosságot, talán mindennél beszédesebb.
Nem tudom, mi kellene hozzá, hogy az ellenzék megértse a politikai cselekvés lényegét. Néztem a második kordonbontás képeit, a serénykedő politikusokat, mögöttük a békésen, egykedvűen álló rendőröket, és arra gondoltam, akkor lenne ez az egész a helyén, ha fekete-fehérben menne, zongorakísérettel, s a kép egyik sarkában lenne egy felirat: Hommage à Buster Keaton.
A szerző vezető szerkesztő