Klímahisztéria 6.0

Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) kiadta hatodik jelentését, amelynek legfőbb mondanivalója, hogy a szén-dioxid-kibocsátást rövid időn belül nullára kell csökkenteni, különben visszafordíthatatlan negatív folyamatok indulnak el a földi klímában, amelyek példátlan szenvedést okoznak az emberiségnek. Az első, 1990-es jelentés gyakorlatilag ugyanezt a mondanivalót tartalmazta, a hatodik jelentés abban különbözik az elsőtől, hogy ha lehet, még erőteljesebb kifejezéseket használ, megütközve azon, hogy a szén-dioxid-kibocsátás az összes ellene irányuló határozat ellenére tovább nő.

A hatodik jelentés egyes részei már két évvel ezelőtt megjelentek, a mostani összefoglaló jelentésnek csak az a célja, hogy a klímapánikot még a háborús viszonyok között is napirenden tartsa. E célt el is érte, mert a külföldi és a hazai lapok is tele vannak az olyan apokaliptikus címekkel, mint: „globális összeomlás felé sodródunk”, „a tudósok utolsó figyelmeztetése”, „egyre kevesebb időnk maradt” és így tovább.

Magam néhány évvel ezelőtt több mint fél évnyi, szinte éjjel-nappali munkát szenteltem annak, hogy kiderítsem, klímaügyben mi az igazság, sok ezer oldal pro és kontra érvet olvastam, és – mint valamikori villamosmérnök – saját számításokat is végeztem a célok megvalósíthatóságáról. Mindezt a Századvég Kiadó jóvoltából Világvége helyett – Tények a klímaváltozásról és a megvalósítható klímapolitikáról címmel publikáltam is. A végeredmény az, hogy klímaváltozás van, a hisztéria azonban megalapozatlan. De kezdjük az elején.

A tudósok a 19. században fedezték fel, hogy a Föld öregebb, mint ahogy azt korábban gondolták, és arra is rájöttek, hogy a Föld hőmérséklete magasabb, mint ami a Naptól való távolságából következne. Az is kiderült, hogy ez a légkör miatt van, a légkörben vannak olyan összetevők, mindenekelőtt a vízpára, a szén-dioxid és a metán is, amelyek a Föld által kisugárzott hőmennyiséget visszatartják, ezzel mintegy üvegházhatást okoznak. Ekkor, 1896-ban, Svante Arrhenius svéd fizikus publikált egy cikket, amely szerint az emberi tevékenység azzal, hogy szén-dioxidot juttat a légkörbe, hozzájárulhat a Föld felmelegedéséhez. Arrhenius számításai szerint az akkori szén-dioxid-koncentráció megkétszereződése a Föld hőmérsékletét 5 Celsius-fokkal növelné. Arrhenius cikke óta egy és egynegyed század telt el és a légkör szén-dioxid-koncentrációja másfélszeresére nőtt. Az ő számításai szerint a Föld hőmérsékletének 4 Celsius-fokkal kellett volna növekednie, ezzel szemben a melegedés csak 1,1 Celsius-fok. Később Arrhenius feltételezését többen cáfolták. Knut Angström és Max Planck rámutattak, hogy a szén-dioxid csak egy meghatározott és a vízpárához képest sokkal keskenyebb frekvenciasávban képes felvenni energiát, Milutin Milankovics szerb tudós szerint a klímaváltozást alapvetően a Föld pályaelemeinek változása okozza, Miskolczi Ferenc magyar légkörfizikus szerint pedig a szén-dioxid hatása szinte nulla, mert azt a légkörben lévő víz halmazállapot-változása kompenzálja.

A klíma a földtörténet során mindig is változott, az elmúlt kétezer évben például Európa éghajlata hol melegebb volt, hol meg lehűlt, anélkül, hogy a levegő szén-dioxid-koncentrációja lényegesen változott volna, erről Wolfgang Behringer írt egy kitűnő és nagyon olvasmányos könyvet A klíma kultúrtörténete címmel.

A levegő szén-dioxid tartalma akkor vált az emberiséget fenyegető veszéllyé, amikor azt 1992-ben Rio de Janeiróban, az ENSZ Környezet és Fejlődés konferenciájának melléktermékeként megszavazták. Az ügy nagyobb lendületet akkor kapott, amikor azt 2006-ban Al Gore választási kampánytémává tette.

Az IPCC állításaiból tudományosan semmi sem igazolható, de joggal felteheti valaki a kérdést, hogy akkor az a sok ezer tudós, aki szerepel az IPCC-jelentésekben mind tévedne? Szó sincs róla, tessék elolvasni a jelentések most már több, mint harmincezer oldalt kitevő anyagát (csak a legutolsó, 6. jelentés eddig közreadott anyagai 7000 oldalt tesznek ki, és a második munkacsoport dokumentumát még nem is publikálták) és kiderül, hogy a tudósok megdolgoztak a pénzükért, vád nem érheti őket. Mindig három munkacsoport dolgozik. Az első a légkör fizikai jellemzőivel és modellezésével foglalkozik, és az e tárgyhoz tartozó tudományos publikációkat tartalmazza, a második munkacsoport a klímaváltozás hatásaival és az alkalmazkodással (például a vízellátás problémáival), a harmadik pedig a kibocsátás-csökkentés lehetőségeivel (például az épületek szigetelésével). Mindegyik munkacsoport anyaga nagyrészt egy kompiláció tudományos folyóiratokban már megjelent cikkekből. Az alapanyagok sehol nem állítják, hogy a klímaváltozást az ember szén-dioxid-kibocsátása okozza, sőt amennyire lehet védik magukat, mondván, hogy e kérdések megítélésében nagy a bizonytalanság. Az 5. jelentés első munkacsoportjának klímaváltozás-előrejelzésével kapcsolatos fejezetében (955. oldal) például szó szerint a következőket írják: „Az éghajlati rendszer nemlineáris és kaotikus jellege természetes korlátokat szab annak, hogy milyen mértékben lehet az éghajlatra vonatkozó jellemzőkre előrejelzéseket készíteni.” Vagyis az éghajlatváltozás kaotikus, ami azt jelenti, hogy nem egy tényezőtől, mondjuk a szén-dioxidtól függ, hanem arra számos, a tudomány mai állása szerint nem ismert tényező hat. E mellett az eredeti anyagok állandóan jelzik a vázolt összefüggések különböző szintű megbízhatóságát.

A hisztériát nem is az alapanyagok, hanem a vezetői összefoglalók viszik be a jelentésekbe, amelyeket már nem a tudósok, hanem a klímaaktivisták írnak, akik eleve az 1992-es határozatból indulnak ki (hogy a klímaváltozást az ember okozza), akármi is legyen a részanyagokban.

A klímahisztéria eltereli a figyelmet a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásról, amire nagyon is nagy szükség lenne, különösen a vízgazdálkodásban, hiszen például Dél-Spanyolország elsivatagosodik, és másutt is, többek között hazánkban, szükség van a vízkészletekkel való takarékos gazdálkodásra. A homo sapiens, amióta létezik – az esőért való imádkozáson túlmenően – nem a klímát akarta megváltoztatni, hanem alkalmazkodott a klímaváltozáshoz, például, ha hideg volt állatbőrökből ruhát varrt magának, vagy meghúzódott egy barlangban a tűz melegénél. Késői utódainak egy (nem európai) része szintén tud vagy próbál alkalmazkodni. Izraelben például nem siránkoznak a szárazság miatt, hanem a szükséges víznek tekintélyes részét a tengervíz sótalanításából nyerik, az afrikaiak pedig a Szahara terjeszkedésének megállítására egy 15 kilométer széles erdősávot telepítenek nyolcezer kilométer hosszan, az Atlanti óceántól a Vörös tengerig, ez a Nagy Zöld Fal. Hallott róla valaki? Bizonyára kevesen, ha az ember Afrikára keres Google-ban szinte csak korrupcióról, polgárháborúról, éhezésről, kínai terjeszkedésről és ha szerencséje van, ezüsthátú gorillákról olvashat.

De fogadjuk el, hogy csökkenteni kell a szén-dioxid-kibocsátást, mivel tehetünk a legtöbbet? Nos, míg a szén-dioxid klímahatása vitatéma lehet, a kibocsátás csökkentése már számítás kérdése. Ha a német zöldek által erőszakolt megoldást fogadnánk el, vagyis az energiatermelést teljesen a szél- és naperőművekre bíznánk, 51 ezer négyzetkilométer területet (ez meghaladja Dánia területét) kell lefedni napelemekkel, és 258 ezer négyzetkilométeren kellene szélerőműveket telepíteni, ami megfelel az Egyesült Királyság területének. És ez még nem minden, a megtermelt, időben változó energiamennyiség tárolására olyan gigantikus villamosenergia-tárolókat kellene építeni, amelyek létesítési költsége – Elon Musk legkorszerűbb akkumulátorainak kapacitásaival és áraival számolva – az Európai Unió negyvenévnyi GDP-jének felelne meg (a részletes számítások megtalálhatók a honlapomon az Európai Unió kategóriánál). Atomerőművekkel viszont, teljesen elfogadható áron, lényegesen csökkenthető lenne a szén-dioxid-kibocsátás. A józan számítások ellenére a német zöldek be akarják záratni az atomerőműveket.

Az, hogy a zöldpropaganda mögül teljes mértékben hiányzik a számítás (az IPCC jelentések harmincezer oldalán erről egy sor sincs), azt bizonyítja, hogy itt nem egy valóságos probléma megoldásával, hanem egy politikai célokat szolgáló hisztériával van dolgunk. Egyszer ez a hisztéria, mint sok más hasonló, elmúlik, de kérdés, hogy addig mekkora károkat okoz majd Európának.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója