Zsákutca

A minap felhívott Irina a mobilomon. Nem Moszkvából, hanem Brüsszelből. Nem pénzt kért, mert ő nem a volt feleségem. És nem is Irina a valódi neve, de engedtessék meg nekem, hogy maradjunk most már ennél, Irinát ugyanis ennek az írásnak a kedvéért Irinának neveztem el.

Szóval, a minap felhívott Irina az Európai Bizottságtól a mobilomon. Mielőtt felvettem volna, gyorsan becsuktam a nyitott ablakot, hogy biztosabban halljam, miről is van szó. A telefonom ugyanis kimutatta a brüsszeli vezetékes szám alatt – brüsszeli tudósító koromból emlékszem még, milyenek ezek – azt is, hogy a hívás honnét jön: Brüsszel, Brussels-Capital Region, Belgium.

Na, bumm. Miről írtam már megint ebben a kis provinciában, hogy a birodalmi fővárosból csörögnek rám? Gyorsan átgondoltam volna néhány utóbbi, uniós témájú cikkemet, de hirtelen csak az jutott eszembe, amelynek már a címében feltettem a kérdést: Brüsszel diszkriminálja a magyar, a cseh és a szlovák gazdákat? Ez az újságcikk történetesen nem szólt másról, minthogy teljességgel érthetetlennek tartom az Európai Bizottság döntését, miszerint a piacra zúduló ukrán gabona árletörő hatása miatti zavarok ellensúlyozására nem mind a hat érintett kelet-európai tagállamnak – Lengyelországnak, Romániának, Bulgáriának, Csehországnak, Szlovákiának és Magyarországnak – ad kárenyhítő támogatást, hanem csak az első háromnak.

Valóban érthetetlennek tartottam – és tartom ezt ma is –, hogy a lengyelek, a románok és a bolgárok összesen 56 millió eurót, átszámítva mintegy 22,4 milliárd forintot kapnak, mi pedig – ahogyan a csehek és a szlovákok – egy fityinget sem. Megírtam azt is: az értetlenség azért jogos – még azt is vélelmeztem: nemcsak mi magyarok, hanem a csehek és a szlovákok sem értik a brüsszeli döntést –, mert az Európai Unió a szóban forgó agrárpénzeknél nagyságrendekkel többet költ Ukrajnának szánt lőszerre és fegyverekre. Miközben az agrárpiaci helyzet éppen a háborús helyzet miatt állt a feje tetejére mind a hat említett uniós tagországban.

Itt szólalt meg Irina, aki valamilyen nyelven elkezdte – már nem emlékszem, hogy melyiken –, mert inkább rögtön átváltottunk az angolra. Ye-ye-ye. A brexitesek nyelvére, amit az egész világ használ, és még az Európai Unióban is angolul megy minden, azóta is, hogy a szigetlakók jól itt hagyták az egészet. Már ez is nonszensz, hát még az, hogy arra gondoltam, amikor Irina bemondta, hogy az Európai Bizottságtól keres: most kitüntetnek vagy lefokoznak. Ez olyan virtigli valóság volt, hogy nem egy újabb „A tanú”, de még csak nem is egy újabb „Megint tanú”, hanem akár az első „Tanú a köbön” című film sztorija lehetne. Ami azzal kezdődne, hogy Pelikán elvtárs – akiből időközben európai bürokrata lett – titkárnőjével Brüsszelből kerestet, mert valami jót írtam, és újabb cikket várnak tőlem vagy azért, mert valami rosszat írtam, és ki vagyok rúgva – legjobb esetben. Pelikán titkárnője. Engem. Na ne. Jöjjön inkább Irina.

Irina arról beszélt, hogy pár napra menjek ki egy sajtóútra Belgiumba. Tudtam erről a lehetőségről, mert korábban kaptam már róla e-mailt, amelyből az is kiderült, hány újságírót hívtak meg a tagországokból. Felettébb megtisztelve éreztem tehát magam, amikor Irina hangját hallottam. És persze megkönnyebbülve, mert megtudtam, hogy nem a kritikus hangú írás miatt akar a Pelikán lecseszni. Mindazonáltal komoly embernek akartam mutatkozni, akivel nem lehet csak úgy ripsz-ropsz telefonálgatni, még Brüsszelből sem. Megköszörültem hát a torkomat, és – udvariatlanul szavába vágva – kértem Irinát, hogy mivel éppen sürgős dolgom van – talán valami lapzártát emlegettem –, ne sorolja tovább, mi várna rám, hanem küldje el a programot inkább e-mailen. Off course – csicsergett.

Mire azon mezítlábasan a géphez értem, máris ott volt a levelező fiókomban a még meg nem nyitott, legújabb elektronikus levél. Amelyből kiderült, hogy a program során számos fontos témát górcső alá lehetne venni Brüsszelben, a munka pedig már az érkezés estéjén elkezdődhetne. Egy munkavacsora keretében, a szállásként szolgáló NH Brussels EU Berlaymont hotellel szemközti Bistro Martinban esne meg ez. Másnap az Európai Bizottságnál folytatódna a különböző témák – például az ukrán–orosz háború szövődményeinek – átbeszélése. Harmadnap pedig – nem, nem a feltámadás jönne még, hanem egy vidéki turné után előbb a brüsszeli reptér. Ahol remélhetőleg nem sztrájkolnak majd a légiutaskísérők, és nem forog túlságosan a szélben a légzsák, hogy valamikor haza is tudjak érni.

Igazán sajnálom, hogy nem tudok menni – írtam vissza fél órán belül az udvarias választ Irinának, akit azért még vissza is hívtam, így volt ildomos. Röviden közöltem vele, amit az e-mailben körbeírtam, és ráadásként leöntöttem még egy kis gőzölgő punccsal is, mondván: tudósítóként a szívembe zártam Brüsszelt. Értettük egymást. Mivel azonban nem volt számomra ismerős, búcsúzáskor még megkérdeztem, hogy feltehetek-e neki egy kérdést. Arra voltam kíváncsi, milyen nemzetiségű, mert a neve alapján nem tudtam eldönteni ezt. Romanian – hangzott a kissé bizonytalan válasz. Akkor egy pillanatra mintha megfagyott volna közöttünk a levegő, de nem fagyott meg, csak olyan volt, mintha megfagyott volna. De csak egy apró pillanatra. Disztingváltunk és felnevettünk. Utólag arra gondoltam, hogy kellene az ilyen helyzetekre valami sablonmondat, ahogy a telefon is felkínál a hívásra valami sablon sms-szöveget, amit persze magunktól is meg lehet írni. „Milyen jó is a kortárs román irodalom.” „A román filmesek mostanában nagyon erősek.” Csak így, nevek és hivatkozások nélkül. Csak lezárásként. Elsimítani a fel sem tépődött sebeket. Sajnos, a fagyponton egy ilyen mondat sem jött elibém. Valamit pedig – ami már a nyelvemen volt – szándékosan nem akartam kimondani, nehogy Irina félreértse. „Ó, Románia, milyen szép ország!” Így hát enyhülő zavarunkban inkább azzal búcsúztunk, hogy ha lesz hasonló sajtóút, szól, szóljon majd legközelebb is. Mert sajtóút úgyis lesz, ilyenek mindig vannak, azt pedig, hogy legközelebb megyek-e vagy sem, akkor majd úgyis meglátjuk.

Mindezt le sem írtam volna, ha nem olvasom még aznap, hogy Rastislav Káčer szlovák külügyminiszter mit mondott most. A politikus ugyanis az Új Szónak azt nyilatkozta, hogy a szlovákok „érzékenyek a magyar irredentizmusra és folyamatos siránkozásra Trianon történelmi igazságtalansága felett”.

Rastislav Káčer Külügyminiszter Úr! Sajnálom, hogy nem volt fültanúja fenti telefonbeszélgetésemnek Irinával, mert így csak utólag tudom szíves figyelmébe ajánlani az ezt megörökítő sorokat. A hangszín, a tónus sajnos így nem jön át, de sebaj. A lényeg ugyanis az, hogy amit fentebb leírtam, az cáfolja önt. Mert arról tanúskodik, hogy a történelmi Magyarországon élők inkább próbálják elkerülni, hogy azzal a traumával, amivel ön, már nem először, most is előhozakodott, egymást szembesítsék, de írhattam volna azt is, hogy egymást sokkolják. Éreztem ugyanis Irina hangján – ahogy ő is érezhette az enyémen –, hogy egyikünk sem akarja emlékeztetni a másikat semmire, végtére is – és ezt már az elején tisztáztam ennek az írásnak – soha nem voltunk házastársak. Az sem számított abban a pillanatban, hogy a beszélgetés úgyis mindjárt véget ér, és ki tudja, beszélünk-e még valaha. Egyszerűen egyikünk sem akart belemenni abba a zsákutcába, ahol félig holt lelkek jönnek csak szembe.

Félre ne értsen a külügyminiszter úr, nem a harcokban meghalt katonák szellemére gondolok, pedig írhatnék arról is. Késmárk, vagy ahogy önök mondják, Kežmarok magasságában 1945 tavaszán éppen olyan elkeseredett harcok folytak, mint a napokban az ukrajnai Bahmutnál. Nem tudom, hallott-e erről, ha esetleg nem, javaslom, nézzen utána bátran. Írhatnék arról is, hogy a háború mindent elpusztít, mert erről beszélt Ferenc pápa. Írhatnék arról is, hogy a háborúnak csak egy arca van – tartják –, szerintem pedig egy se. Valakinek a fizimiskája viszont azért mégis ott van benne, de azt sem írom le, hogy kié. Inkább arra kérem, hogy vegyen egy mély levegőt, és jöjjön ki végre a zsákutcájából, ha ki tud jönni. Nem adom fel a reményt.

A szerző újságíró