Rendszerváltást?

Gyakran hallom és olvasom mostanában a csalhatatlan értelmiség részéről, hogy az ország népének elsöprő többsége „rendszerváltást” akar. Meg hogy megveti a kormányt. A kormánypártiakat elmaradott bunkóknak nevezik, feudális reakciósoknak – lám a főispánok meg a vármegye –, de minimum félrevezetett, manipulált páriáknak. Valaki azzal a plasztikus képpel ábrázolta a helyzetet, hogy a „fideszesek” szembe mennek a forgalomban az autópályán, amit elvakultságukban természetesen észre sem vesznek. Elgondolkodtató ez a makacs álláspont, annál is inkább, mert politikai értelemben nem hatékony. Ezt talán nem kell különösebben megindokolni, elegendő az elmúlt parlamenti választások eredményét felidézni.

De éppen ez érdekes kérdéseket vet fel. Például, hogy mennyiben szolgálnak direkt pártpolitikai célokat ezek a vélemények, és mennyiben valamiféle egyéni – anyagi vagy egzisztenciális – érdeket. A kettő természetesen egybe eshet. Okozhat gondot a csalhatatlan értelmiségnek az is, hogy – ha valamit ad magára – igyekszik hangoztatni a függetlenségét. Erről nem tehet le, ezért az ellenzéki pártokhoz legfeljebb megbillent intelligenciájú (és egzisztenciájú) értelmiségiek csatlakoznak nyíltan. Kevesen emlékeznek már Révai József toborzójára, hogy ne a „langymelegekhez” csatlakozzanak, mert azokat az Úristen is kiköpi, hanem az erő, a határozottság és a céltudatosság pártjához. (Révainak se volt nagy sikere ezzel.)

Érdekesebb a többiek álláspontja. Ők azt hiszik, elegendő csak kritizálni, gyalázni, rágalmazni a kormányt, a kormánypártokat és az őket támogatókat, s majd ha eljön a győzelem, betölteni a zsíros állásokat, bezsebelni a nagy pénzeket, elnyerni a megbízásokat, haza vinni a kitüntetéseket. Az alapvető ellentmondás mégis csak abban áll, hogy a választópolgárok többsége nem a nagyon demokrata, nagyon független, nagyon érzékeny, nagyon kifinomult nagyon csalhatatlan értelmiség favoritjait támogatja. Magyarul: kisebbségben vannak. Magyarázatuk erre az áldatlan helyzetre is van. A magyarázat úgy szól, hogy a demokraták többsége a mai kormány ellenzékére szavazott, s az, hogy még sincs többségben a parlamentben, alapvetően abból következik, hogy a nem demokraták viszont a Fideszre. Vagyis a kormánypárti szavazók többsége nem demokrata. Azután úgy csavarják a dolgot – a választási rendszer kritikájával, meg a nem szavazókat is belekeverve a dologba –, hogy a Fidesz-többség az ország lakosságának kisebbsége. És már üzennek is: „Mi nem a formális, de a tényleges demokrácia hívei vagyunk.” Vagyis a formailag kisebbségben lévő „valódi demokratáknak” joguk van átvenni a hatalmat a nem demokrata többségtől. Akár erőszakkal is. Tömegtüntetések, káosz, puccs. (1919) Akár csalással is. (1947). Akár külső katonai segítséggel. (1956).

E míves mondat: „Mi nem a formális, de a tényleges demokrácia hívei vagyunk” – nem mástól, mint a magyar demokrácia felkent bajnokától, a legcsalhatatlanabb demokratától, Rákosi Mátyástól származik. A kommunista párt harmadik kongresszusán mondta el, ahol lényegében meghirdették a népakaratra támaszkodó magyar parlamentáris demokrácia felszámolását. Vagyis a rendszerváltást. A mai csalhatatlan értelmiség talán nem is érti, mit beszél, amikor ma „rendszerváltást” sürget. Talán a fenti logikát követve újra dossziékba, káderlapokra kerül, hogy ki a demokrata és ki a nem demokrata? Kell majd akkor megint egy kritériumrendszer. Származás, foglalkozás, vallásosság-vallástalanság-materializmus. Városi-vidéki? (Útmutató Gálvölgyi János parasztábrázolása.) Vagy megint látványosan azonosulni kell: belépni a (megfelelő) pártba, szakszervezetbe, ifjúsági szervezetbe; a trikolór helyett szivárványos zászlót lengetni, a székely zászlót megtagadni, a himnusz kottáját nyilvánosan elégetni, a pedofil „politikai foglyot” kiszabadítani, mint Táncsicsot, és vállon vinni az első általános iskoláig? Formális demokrácia helyett tényleges demokráciát?

A forma sokszor elengedhetetlenül hozzátartozik a tartalomhoz. Ilyen a választásra épülő parlamentarizmus és a népakarat (demokrácia) viszonya is. A kisebbség uralmát csak erőszakkal lehet fenntartani huzamosabb ideig – az önjelölt csalhatatlan demokraták diktatúrájából pedig most sem kérünk. Azt is tudjuk, hogy ilyen diktatúra tartós létezését csak külső erőkkel lehet biztosítani. Ezért vagyunk olyan érzékenyek a külső beavatkozási kísérletekre, nyomásgyakorlásra, pénzutalásokra. Mert emlékszünk, hogy Kun Béla is egy nagy koffer pénzzel érkezett még Sebestyén Emil álnéven; Rákosi Vorosilovval jött egy vonaton; Kádárt meg úgy csempészték szovjet páncélkocsin a parlamentbe. Sokba, nagyon sokba került ez nekünk. A teljhatalmú Veesenmayerre is emlékszünk, meg a bandzsa Puskin követre, hogy Andropovról ne is beszéljünk. Érzékenyek vagyunk az ilyesmire.

Ez a külső beavatkozás azért is került az érdeklődés homlokterébe, mert a korábban „csodafegyvernek” tartott tömegharc látványosan kifulladt. Pár száz embert mindig mindenre lehet találni, esetleg ezreket is, de elhitetni azt, hogy ezek a „valódi demokraták”, szemben a „lapító reakciósokkal”, már nem lehet. Én csodálom a magyar társadalom érettségét, hiszen elképesztő nehézségeken megyünk át. Az infláció megdöbbentő méreteket ölt. A fűtésárak miatt gyakran fázunk munkahelyen, hivatalban, orvosi rendelőben, sőt otthon is. Takarékoskodunk, de közben a megtakarításaink is veszítik el értéküket. Az idősebbek emlékeznek az 1946-os inflációra. Akkor ment tönkre az egész magyar középosztály. S jött a tervgazdálkodás, az államosítás, a B-lista, a kollektivizálás. Volt egy nagy infláció az 1990-es rendszerváltoztatás után is, aztán még egy hullám a Horn-kormány idején. De valahogy úgy emlékszem, nem volt ilyen brutális, s a bankok is mintha jobban kezelték volna a helyzetet. De nem ez a lényeg! 1990-ben egy benzináremelés elvezetett az ország megbénításához, hajszál híja volt az erőszaknak, puccsnak. A hírhedt Bokros-csomag is komoly indulatokat gerjesztett. Nincs kétségem, hogy megpróbálnák most is felhergelni az embereket. Idézzük újra Rákosit, aki tomboló tapsot aratva mondta: „Mi nem fogunk habozni, hogy a demokrácia védelmére a dolgozó tömegeket is harcbavessük.” Harcba is vetették. Fél éven belül már nem volt Nemzetgyűlés, Nagy Ferenc miniszterelnök, Varga Béla házelnök, Sulyok Dezső, az ellenzék vezére emigrációba vonult, Kovács Bélát, a kisgazdapárt („a reakció fészke”) főtitkárát a szovjetek hurcolták el és Tildy köztársasági elnök kiírta az előrehozott választásokat. Mennyien álmodoznak ma is hasonló rendszerváltásról!

Hogy ne legyen így, a mi felelősségünk is. A szabadságunkért áldozatot kell hozni. Megint. Eltökéltnek kell maradnunk. Tudjuk, hogy a Rákosi-pótlékok nem fognak habozni. Látjuk, hogy jogi eljárásokkal, a nekünk törvényesen járó források visszatartásával, fenyegető nyilatkozatokkal az Európai Unió vezető testületei teljesen nyíltan negligálják demokratikus akaratunkat, jogainkat, terveinket. Az értelmiségre hatalmas nyomás nehezedik. A mérlegelés képességének megtartása, visszaszerzése létfontosságú. A haladás is fontos, de nem a ma is működő parlamentáris demokrácia „továbbfejlesztése” révén. Népi demokráciává, „közvetlen demokráciává”, azaz diktatúrává. Ezt már átéltük. Eleve is látszott, miféle zsákutca ez. A haza is, Európa is fontos, de nem egy elsüllyedő haza és felolvadó nemzet az internacionalizmus (globalizmus) üstjében. Szabaduljon az értelmiség a béklyóiból, ha már egyszer, valamikor, valamiért – lehet, hogy csak egy gesztusért –, összekente magát vörössel, lilával, rózsaszínnel vagy zölddel. Az új generáció pedig ne csatlakozzon a hadhoz – ha jól megfizetik, akkor sem. Ellenkező esetben részt kell majd vennie az új „rendszerváltásban”, ami egyet fog jelenteni a szabadsággal szembeni fellépéssel. Ennek része lesz az „aktív kártevők megsemmisítése, a semlegesek rétegekre bontása és a lojális elemek megnyerése.” Talán nem tudja a csalhatatlan értelmiség, hogy egyikben sem lesz köszönet? S miféle rendszer lesz az?

A szerző történész