Magyar abszurd

Emlékszem, egy időben azt is vitatták, létezik-e egyáltalán ilyen. (Állítson az az Örkény, amit akar.) Persze, akkorra már megszoktuk a szovjet hódoltság egyik, különösen bicskanyitogató sajtóbéli hozadékát: ami magyar, arról több-kevesebb – inkább több – lekicsinyléssel kell beszélni (magyar atom – Moldova után szabadon; magyar narancs – ehhez nem is kell kommentár; magyar film – ehhez pláne nem, majdhogynem akkoriban, a korai Jancsóval meg a történelmi filmekkel voltak a legjobbak) és így tovább, így tovább... „Ja, magyar. Azért ilyen sz.r” – ez a kiszólás körülbelül olyan evidenciának számított, mint a madarat tolláról, a nézd meg az anyját, vedd el a lányát és hasonló népbölcseleti gyöngyszemek.

Kétségtelen – nagyjából ennyi valóságalapja volt ennek az aljas, tudatosan gerjesztett nemzetellenes hadjáratnak/magyarellenes bűntettnek a Magyarország nevű államban –, hogy a bambinak nevezett és üdítőitalnak becézett szörnyűség egészen undorító kátrányíze nem járt valami messze az ihatatlanság határától, hogy a magyar vendéglátás – mondjuk a kiszolgálás kulturáltságát vagy a borok minőségét számítva – a háború előttinek a poros nyomába sem érhetett, és általában a magyar élet több évtizedes szovjetizálása olyan általános minőség- és színvonalromlást „eredményezett”, hogy az a hétköznapok szinte minden területén észlelhető volt.

Csakhogy ennek – és ez a magyar abszurd lényegi, első fele – a világon semmi köze nem volt a gondosan építgetett-terjesztett, „ami magyar, az sz.r” önbecsülés-maradékokat megsemmisítő, lenéző, méltóságot, tartást vadállati, barbár módon pusztító hadjárathoz. Mert a magyar kultúra, a magyar mezőgazdaság, a magyar szakértelem és szorgalom… ne is folytassuk. Aztán jött a hódoltság vége – és a hadjárat pusztító alapjellege maradt. És – apróbb változtatásokkal – maga a hadjárat is.

Az elmúlt harminc-egynéhány évben a korábbi magyar atom, magyar narancs, magyar film stb. együtteshez csatlakozott minden, amiről világosan felismerhető, hogy e züllesztő-magyargyűlölő attitűd éppen soron lévő hadieseménye ellen lép fel. Elkövethette akárki, légyen az műalkotás vagy felszólalás, létesítmény vagy nyilatkozat, akció vagy reakció, mindegy. Az már nem is lehet jó, az már ab ovo – sőt ab ávó, nosztalgikusan – rossz, értéktelen, kártékony, nevetséges, később mucsai, még később „romantikus” (akadt, aki – ah, mily választékos! – „posztromantikusnak” mondta), „patetikus”, netán – így, egyszerűen, belvárosiasan – „korszerűtlen”. Persze, hogy mi a korszerű (értékes, hasznos stb.), azt mi mondjuk meg. (Érdekes előbb egy bécsi polgármester, majd egy Göring nevű német úr ugyanezt mondta a zsidókra: „Hogy ki a zsidó, azt én mondom meg.” Gyengébbek kedvéért: „Wer Jude ist, das bestimme ich.)

Ez volt a magyar abszurd lényegi második fele, de már előttünk – íme a legújabb fejlemény – a következő, a harmadik egység: a hadjárat most már azokra is kiterjed, akik keresztényi módra jót tettek ellenfeleikkel, bizonyítva, hogy lám, tényleg minden jótett elnyeri méltó büntetését. Ez már az utóbbi tíz év egyik legizgalmasabb eseménysora, az úgynevezett kultúrharc közben itt-ott megjelent, de most már például úgy is, hogy bizonyos nagynevű, netán patinás, „jó” családokból számazók kígyót-békát kiáltanak azokra, akik ilyen-amolyan pozícióhoz, elismeréshez stb. juttatták különböző hozzátartozóikat, de történetesen a kormányzathoz vagy ahhoz közel álló körök tagjai…

Az abszurditás – az irodalomban Örkény mester megadta az alaphangot („Hogylétemről – Jó napot. – Jó napot. – Hogy van? – Köszönöm, jól. – És az egészsége hogy szolgál? – Nincs okom panaszra. – De minek húzza azt a kötelet maga után? – Kötelet? – kérdeztem hátrapillantva. – Azok a beleim.”) a kiváló követőkkel, Közép-Európában Slawomir Mrozekkel vagy éppen idehaza Pozsonyi Ádámmal – úgy az élet része, hogy Örkény még azt is hozzáteszi: olyan emberi látásmód ez, amely a magyar népnek ősidők óta sajátja. Ráadásul „korunk valósága tömegesen termeli az abszurd helyzeteket.” A valóság képtelen valósága, ha úgy teszik. A felsorolt borzadályokkal is. Mint az alapabszurdban a magyar narancsról: kicsike, savanyú, de a miénk.

Barátaim, a magyar: szép. A magyar abszurd is. Így.

A szerző író