Erdei menedék

Vadász ismerősöm sok van, de akit közülük becsülök, kevés. Pedig a vadászbecsületet mindannyian ismerik: ha meghívnám őket a területemre nagyvadra, biztosan visszahívnának magukhoz, vagy ha valamelyiküknek nincs ilyen területe, bérelnének olyat, ahol a bikámat majd én is biztosan meglövöm.

Jobb azonban inkább, ha az elején bevallom: az igazság az, ha úgy tetszik a sors fura fintora, hogy én, akinek második otthona az erdő, és örökségként számos, rég kimúlt agancsos vén trófeája is rám maradt – az egyiken még évszám is van: 1914 –, nem vagyok vadász. Soha nem is voltam, mert én az erdőt járni, a vadat messziről csodálni szeretem. Értékrendem szerint karriert építeni nem vadászat közben kell, még ha ezt sokan másként is gondolják. Halált pedig láttam már eleget magam körül ahhoz, hogy bárkinek is – legyen az akár egy vad – el akarjam venni az életét.

A sokféle vadat csodálni sokféle ok miatt lehet, van azonban valami, ami közös bennük: a vad mindig készen áll. Mi, emberek vagyunk azok, akik nem mindig várjuk a vőlegényt. Pedig a menny jó hely, egyházi álláspont szerint pedig állatok nem jutnak a mennyországba. Az erdő fohásza meg magáért beszél. Nem csoda, hogy egy sajátos sorsú magyar író, Hajnóczy Péter – eredeti nevén Hasznos vagy Hasznosi Ödön – még a Jézus menyasszonya című kisregényébe is beleszerkesztette. A vers szerzőjének sokáig egy másik magyar írót, a sokat vadászó Fekete Istvánt gondolták, de utóbb kiderült, hogy azt egy költőként ismertté vált vesztfáliai erdész, Hannes Tuch írta Az erdő kérése címen, 1927-ben. A sok fordítás közül az egyik – de a leginkább közismert – a Fekete Istváné.

Vándor, ki elmégy mellettem, hallgasd kérésem, ne bánts! – végződik Az erdő fohásza, amit gyerekkoromtól ismerek, és azóta tudom azt is, hogy tőlem nem kell féljen az erdő. Mert nekem az erdő amolyan menedék. Menedék a tömeg zajától, és menedék akkor is, amikor valami fáj. Mert van az úgy néha, hogy a fájdalommal ép ésszel már nem lehet szembemenni. Ilyenkor legjobb, ha elmenekül az ember a magányba, már ha teheti. Amolyan villámhárító gyanánt. Mert ahol nem működik semmi, ott valaminek végérvényesen vége. A nagy fájdalmakból tragédiák lesznek vagy újjászületés. Néhanapján ugyanis ilyenkor fordulnak az ég felé a szentek.

Nekem az erdő gyermekkori emlék. Még olvasni tanultam, de már ajándék volt számomra a kis erdei kunyhó, amit pedig vadászok rejtettek el a lombok között úgy, hogy sokszor még előtte elhaladva sem volt könnyű észrevenni. Én mégis sokat jártam ide, egyrészt mert tudtam, hogy hol van, másrészt azért, mert nagyon ízlett – különösen őszidőben – a fokhagymás tócsni, amit a kalyiba előtti kis tűzhelyen lehetett kisütni. No meg hát azért is, mert az év minden szakában csodaszép volt az erdő, ami ott leginkább bükkösből állt.

A kunyhót több irányból is jól meg lehetett közelíteni, de mivel a hegyoldalban volt, sokszor makacs emelkedőket legyűrve, helyenként igazi kaptatókon lehetett csak hozzá közelebb jutni. A szélesebb, még viszonylag jól járható erdészeti útról egy idő után le kellett térni, s bármerre volt is az irány, utána már kisebb ösvények következtek. Ehhez az erdei túrához persze előbb ki kellett buszozni az egykor kereskedővárosként pompázó, később iparvárossá formált észak-magyarországi nagyváros szélére. Mert onnét lehetett csak nekiindulni a kunyhót is rejtő rengetegnek.

Annak, ahol a városi kórház gyermekosztályának főorvosa – akit én már nyugdíjasként, mint szomszéd barátom nagyapját, Feri bácsiként ismerhettem csak meg – sok évig vadászhatott, onnantól fogva, hogy még fiatal orvosként ide költözött. Lip-tó-szent-mi-ku-lás – rémlik föl előttem egy másik település először tőle hallott, becézett neve, de arra már nem emlékszem, hogy ő származott-e ide onnét, vagy a felesége. Mert Sárika néni is a Felvidékről érkezett, és ha jól emlékszem, nem önszántukból jöttek. A második világháború után, az újjáalakult Csehszlovákiából bő két év alatt 76 616 magyart telepítettek Magyarországra. Feri bácsi jó pár évvel később eszkábálta össze az erdei kunyhót, ahová aztán – pedig akkor már rég nem vadászott – néha még nyugdíjasként is kijárt. Neki vajon mitől lehetett az erdő és az a kis kunyhó menedék? Hétvégéken sokszor vele tartottunk a barátommal, unokájával mi is. Ilyenkor, ha vadat sejtett a közelben, megállt. Hallgatta az erdőt. És sokat is mesélt.

Volt úgy, hogy a kalyibában hajnalra már kihűlt a kis vaskályha, és újra be kellett gyújtani. Én egy ideig mégis az asztal mellett álltam, amit szükség szerint használtam étkező- vagy éppen íróasztalnak, éppen amire szükség volt. Most is előttem van, ami akkor megtörtént. Ott vagyok a kunyhóban egy igazi téli nap reggelén, amikor kint valódi a fagy, és mozdulni sem tudok. Szinte földbe gyökerezik a lábam, annyira lenyűgöz, ahogy hirtelen ráfeszül az asztalra, pontosabban a fények játéka ajándékaként máris megtelepszik az asztal mélyzölddé varázsolt lapján egy cérnavékonyságú, majdnem hófehér sugár Napkelet felől. Volt valamikor ebben az országban – ami azért annyi sok mindenben mégis más ország volt akkoriban, maga az élet is mindenkinek mást jelentett akkor, mint mostanság –, egy ilyen nevű irodalmi folyóirat is. A Napkelet egy másik irodalmi lap, a Nyugat ellenében, a müncheni sörpuccs évében indult, egy irodalmi ambíciókkal élő, mellesleg nőimádó nő, Tormay Cécile jóvoltából, aki bejáratos volt a kormányzóhoz, s haláláig főszerkesztője a lapnak. Létezik ilyesmi most is, de ma ezt is biztosan másképp mondanák. Valóban sokat változott azóta a világ.

Az én vendégnapsugaram viszont örökifjú, legalábbis annak mutatja magát. Valóban ugyanígy szikrázott – mert már majdhogynem szikrázik – egy másik korszak másik életében is? Ő volt az, vagy neki is inkább valamelyik rokona? Egy biztos: nem éri be az asztallal. Máris odébb kúszik, hogy felkapaszkodjon a futólécen, ami neki van támasztva az ajtó mellett a falnak, nem is támasztva, csak úgy oda dőlve. Aztán felcsimpaszkodik az az egy, de egyre inkább világító, már majdnem vakító fénysugár a lécen, hogy ha már azt asztal lapján nem sikerült, megállapodhasson végre a futóléc erős, saját kézzel összeeszkábált kötésén. Előbb az egyiken, azután a másikon is. Imigyen szinte már birtokba is venné a léceket, kiterjesztve rájuk hatalmát, de nem, mégse. Amikor eljön az időnk, ahogyan én indulok, vándorol ő is tovább.

Ez a telhetetlen napsugár gátlástalan törtetésével és szemtelen szigorúságával olyan mégis, mintha a valódi nyugalmat hozta volna meg, mintha nem is a Nap fia volna, hanem egy véletlenül kihipózott szivárvány darabkája lenne. Azért jött, hogy tudassa: ez az a pillanat, amikor az arcok árnyékába is befészkelheti magát a rezdületlen nyugalom. Az arcok árkai és dűnéi, a patakocskák előre tervezhetetlen medrei pedig mind isznak ebből az alig tapasztalt, máris illékony gyönyörből. Mert most még csak a készület ideje van. A vihar még jókora távolságra, nincs félnivalója hát senkinek ezen a pompás reggelen.

Én meg máris léccel a talpamon futok, ahol lehet, siklok, egyenesen repülök, az emelkedőkön meg a botokkal lökdösöm magam felfelé. Remek a hó a sífutásra, mert fagyott, az éjjeli szél, ami pedig sokáig tombolt, nem tudta szétfújni. Ilyen lehetett annak idején Garmisch-Partenkirchenben is, ahol 1936-ban a téli olimpiai játékok sífutó versenyeit rendezték. De mielőtt felidézhetném a mezőnyt vagy azt, hogy kivel mi történt, hirtelen fölém kerülnek a madarak. Ők aztán tényleg repülnek. A nyakamban himbálódzó masina egy pillanattá merevíti ki mozgásukat, és örökre megjegyzem, amit közben hallok, mert az nem más, mint madárszárnysuhanás. A hóborította lombok alatt suhanok utánuk, a madarak irányát követve egészen az erdő végéig siklok. Előttem a völgyben tiszta fehérség, és visszalesve látom, hogy az ösvényen, amit magam mögött hagytam, a síléc nyomának íve kanyarog.

Nem marasztalhatom el magam! Az őzek messziről megérezték már az emberszagot. Pézsmafaggyúval vastagon bekent fekete bőrcsizmám illatát, posztónadrágom gyűrődéseiben a feketekávé, a reggeli meggyes rétes illatát, nem csoda hát, hogy beiszkoltak a tölgyesbe. A völgy ölében pihenő, szikrázó fehér paplannal betakart rét mögött szemközt felsejlő, sötéten is csillogó fák közé, ahová nem követhetem őket. Apró patanyomok maradnak csak utánuk, ahogy mögöttem a futóléc durva lenyomata. Ám a kunyhó szagát ők nem ismerik. Amit pedig a nyakukba akaszthattam volna, a csengő csilingelő hangját már csak az újra feltámadó szél röpíti feléjük, amíg dermedten állok. Csitt-csatt, csattog újra a gép. Miközben előhívom, a lenyomat a papíron kirajzolódik, a bak jól látszik, és előtűnnek rajta a suták is, baloldalt a nagyobb termetű, tőle jobbra, kicsit távolabb a kisebb. Ott vannak még, de csak azért, hogy nemsokára felugorjanak és eltűnjenek örökre, bezárkózzanak a sűrűbe. Nyomaik még, mint a fagyott csókák, kitárulkozzanak a Nap sugarainak, utána meg az éjszakának, a faluból elcsavargott kutyák csalhatatlan szimatának.

A szerző újságíró