Márciusi szél

Sokat fúj(t), így márciusban, a szél, kissé tán túl sokat is – azok a bizonyos vizeket árasztó tavaszi szelek volnának ezek. Hogy egy hét és fél évtizeddel ezelőtti – egészen sajátságosan ocsmány – márciusi szél jut most minderről eszembe, egy, a rendszerváltás óta halhatatlanná változott, több mint bűvös erejű szó az oka. Amely úgy nyert polgárjogot, hogy ma már senki sem tudja, ellenkező előjellel hol, hogyan, miként is ringott ennek a bölcsője.

Privatizáció. „Magánosítás.” Ami az üdvtan része volt a huszadik és a huszonegyedik század fordulóján, mostanra viszont, háromnegyed évszázadra visszapillantva – a legújabbkori magyar história egyik nagy, elfeledett rémtörténetét idézi elénk.

Hetvenöt évvel ezelőtt, 1948. március 26-án lépett hatályba az 1948. évi XXV. törvény, amely kimondta a száz főnél több alkalmazottat foglalkoztató ipari üzemek államosítását.

Erre a dátumra és erre a törvényre úgy kellene emlékeznünk, mint ’19 március 21-ére, ’56 november negyedikére vagy akár ’47 február 25-ére, Kovács Béla szovjetek általi elhurcolásának napjára. Igazából ez a dátum jelentette az „ellen-rendszerváltozás” kezdetét. A régi világ igazi végét és a szovjet hódoltság mindennapi gazdasági-életviteli-birtokviszonylati és anyagi (és még sokféle egyéb) kezdetét. Nagy, véres betűkkel. Amikor nemcsak „a” tulajdontól fosztattak meg nemzettársaink, akik nem „kizsákmányolók” voltak (hol voltak azok már ekkorra?), de az élet egyfajta értelmétől is – nem a „gaz, embertelen kapitalizmus” átkától, hanem a becsületes családi, egyéni, a közösség és a nemzet számára rendkívüli hasznosságú és biztatóan jövedelmező vállalkozások természetes rendjétől. Az ember természetes birtokvágyától (lásd a paraszti kisbirtokokat, a műhelyeket, kisüzemeket, amelyek ilyen-amolyan találékonyságot, iszonyatos szorgalmat, kezdeményezőkészséget igényeltek), az egyéni és kollektív érdekek humánus és tisztességes – mert a nemzeti közösséget együttesen építő – érvényesítésétől.

Tették ezt a pontosan ugyanolyan álszent, hazug, ostoba demagógiára, az irigy rosszindulatra és a parttalan szolgalelkűségre alapozó módon, mint ami az egész rendszert – Rákosiékét éppúgy, mint Kádár háromszor olyan hosszú ellenforradalmi rezsimjét – jellemezte. A másik szó: államosítás többet és rosszabbat takar, mint amit a kissé túl illedelmesen-finoman átpolitologizált „államszocializmus” jelent. Az államosítás egy bitorló, zsarnoki, gyarmatosítóbérenc hatalom képviselőinek nagyszabású, monstre rablását, totális rablóhadjáratát, a lopásra építő olyan akciósorozatát jelentette, amiben a tolvajok a gyilkosokkal és a gátlástalan-notórikus hazudozókkal, a jól-rosszabbul csakis és kizárólag Cipolla-módon hazudozni-hülyíteni próbálkozókkal esküdtek össze, miközben Európa leggyönyörűbb Parlamentjében olyan emberalatti figurák ültek magukat parlamenti képviselőknek tartva mint a még 1978-ban is, a Szent Korona hazaérkezésekor a kupolateremben hózentrógerjét húzogató fő fő hazaáruló, bizonyos Klárika nagyapukája, egy Apró Antal nevezetű fehérjehalmaz. Aki hasonszőrű cinkosaival ama bizonyos 1948. évi XXV. törvényt is megszavazta… Megszavazta? Bűnöző módjára megumbuldálta, ránk erőltette. Sok egyébbel együtt.

Nemrégiben, a márciusi szelek idején, újra megnéztem a Bereményi Géza-mű alapján készült Eldorádó című filmet, és elolvastam a legújabb magyar próza egyik kiemelkedő darabját, Bereményi Magyar Copperfield című önéletírását. Mindkét mű a fenti törvény, ama háromnegyed évszázaddal ezelőtt érvénybe lépett horrorintézkedés áldozatai előtti tisztelgés (is). És most már hiába mondjuk, hogy márciusi szél ide, 75 év oda, már réges-régen elfújta mindezt a könyörtelen idő, a (re)privatizáció és a rendszerváltás, a magántulajdon szentségének elve és az emberi jogok és minden ilyesmi. Nem fújt el semmiféle szél semmit. Itt van a szégyenszemre egy darabig Európa leggyönyörűbb Parlamentjének még elnöki tisztét is betöltő, a Szent Korona előtt hózentrógerhúzogató véglény unokája meg a pereputtya, a tönkretett életek özöne és helyrehozhatatlan halálokok és az agyongyötört későbbi élet-évtizedek – és a többi, és a többi. A márciusi szél meg csak zúg tovább.

A szerző író