Lóránt Károly

Vélemény és vita

Kinek a háborúja?

A Financial Times néhány nappal ezelőtt közölt egy cikket, amelyben Lauren Fedor, a lap politikai tudósítója és washingtoni helyettes irodavezetője ismerteti Ron DeSantis Tucker Carlsonnak, a Fox News műsorvezetőjének tett nyilatkozatát, amely szerint „Ukrajna további támogatása nem tartozik Amerika létfontosságú nemzeti érdekei közé”. DeSantis floridai kormányzó szerint az ukrajnai háború egy területi vita, amibe a további belekeveredés nem szolgálja Amerika érdekeit. „Az, hogy a Biden-kormányzat gyakorlatilag biankócsekkel finanszírozza ezt a konfliktust »ameddig csak kell«, meghatározott célok és elszámoltathatóság nélkül, elvonja a figyelmet országunk legsürgetőbb kihívásairól” – hangsúlyozta DeSantis.

DeSantis véleménye szinte teljes összhangban van Donald Trump véleményével, aki többször hangsúlyozta már, hogy ha ő maradt volna az elnök, akkor Putyin nem támadta volna meg Ukrajnát. Ugyanezt a hangot üti meg Kevin McCarthy, a képviselőház republikánus elnöke is, aki szerint nem szabad „biankócsekket” adni Ukrajnának. McCarthy, mivel pártja ellenőrzi a kongresszus alsóházát, akadályozhatja a jövőbeni segélycsomagokat.

Lauren Fedor cikkében megjegyzi, hogy Trump és DeSantis véleménye rávilágít a republikánus párton belüli növekvő szakadékra a párt „héjái”, akik hangosan kiálltak az Ukrajnának nyújtott amerikai támogatás mellett és a párt vezető elnökjelölt-aspiránsai között, akik nem tartják Amerika érdekének a további támogatást.

Fedor, Trump és DeSantis véleményével szembeállítja John Kirby, a Fehér Ház Nemzetbiztonsági Tanácsának szóvivőjének véleményét. Kirby, Joe Biden elnöknek az orosz invázió évfordulóján Varsóban elmondott beszédére utalva azt mondta, hogy Amerika nemzeti érdeke, valamint szövetségeseinek és partnereinek szerte a világon is érdekében áll Ukrajna önvédelmének támogatása: „Ha csak hátradőlnénk, és hagynánk, hogy Putyin elfoglalja Ukrajnát – amiről, tévedés ne essék, nem mondott le –, ha csak hátradőlnénk, és hagynánk, hogy ez megtörténjen, hol állna meg?” – kérdezi a nemzetbiztonsági szóvivő.

Ahogy a cikk kiemeli, Amerikában éles vita van az ukrajnai háború megítélése körül, ebből a szempontból elmondhatjuk, hogy Magyarország békét szorgalmazó véleményével még a nyugati táboron belül sincs egyedül, sőt a közvélemény-kutatások világosan jelzik, hogy az euroatlanti térség lakosságának jelentős része, a fele vagy akár a többsége is a magyarokkal azonos véleményen van. Magában Amerikában is csökken a háború támogatottsága. A Pew Research Center felmérése szerint 2022 márciusa és 2023 januárja között 50 százalékról 35 százalékra csökkent azon amerikaiak aránya, akik a háborút az amerikai érdekeket fenyegető legnagyobb veszélynek tekintik, különösen a republikánusok esetében volt nagymértékű a csökkenés.

Nemrég két német politikai aktivista, Alice Schwarzer, a német nőmozgalom legismertebb képviselőinek egyike és Sahra Wagenknecht német politikus a Die Linke (Balpárt) parlamenti frakciójának társelnöke egy kiáltványt tett közzé a béke érdekében. A német INSA (Institut für Neue Soziale Antworten) közvélemény- és piackutatással foglalkozó intézet kétezer ember véleményét kérdezte meg a kiáltványról, és az eredmény szerint a németek fele a hihetetlenül egyoldalú német háborús propaganda és a béke mellett kiállók iránti személyes támadások ellenére is a békét támogatná. Finnország vezetői összetörik magukat, hogy mielőbb a NATO tagjai lehessenek. Ezzel szemben egy felmérés szerint (Strawpoll) a finnek kétharmada utasítja el a NATO-tagságot és természetesen a háborús hisztériát is. Egy másik, megbízhatóbb, de 2013-as felmérés szerint (Taloustutkimus) a finnek 52 százaléka utasította el és csak 29 százaléka támogatta a NATO-tagságot.

Ezek a statisztikák természetesen sok bizonytalanságot tartalmazhatnak, de összességükben mégis azt mutatják, hogy az euroatlanti térség fődsodratú médiájának háborús uszítókampánya ellenére a lakosságnak legalább a fele ellenzi ezt a háborút, de ezt a felét a hatalom megbélyegzi, általában szélsőjobboldalinak nevezi, akikkel nemcsak, hogy nem lehet kormányt alakítani (például a német AfD-vel), de még csak szóba sem lehet állni.

Kérdés, a lakosság felének véleménye miért illegitim, és az e véleményt képviselő pártok miért elfogadhatatlanok az euroatlanti állítólagos demokratikus rendszerekben? A válasz az, hogy az euroatlanti térség már régen nem demokratikus. Baloldali pártjai a Frankfurti Iskola tanítása nyomán átalakultak kulturális baloldallá, amelyeket már nem a tőke-munka ellentéte, a munkásosztály helyzete érdekel, hanem fő törekvésük a hagyományos kultúra lebontása, a többségi társadalom mindenfajta kisebbséggel való szembeállítása. Hasonlóképpen a jobboldali pártok is átváltoztak a hagyományok, a konzervatív értékek védelmezőiből a nemzetközi pénztőke támogatóivá. Ily módon a valamikori bal- és jobboldali pártok egy összefonódó, nemzetek feletti hálózattá alakultak, amely már nem a választók érdekeit, hanem saját hatalmi törekvéseiket képviselik.

Ez a folyamat évtizedekkel ezelőtt indult. A Gallup közvélemény-kutató intézet még 1999-ben, tehát majd negyedszázaddal ezelőtt egy felmérést végzett „Kormányzás és demokrácia – az emberek véleménye” címen, amelynek során 60 országban összesen 57 ezer embert kérdeztek meg arról, hogy mennyire demokratikusak a választások, és hogy a kormányok mennyire a népakaratnak megfelelően kormányoznak. A felmérés meglepetése az volt, hogy 14 országban, közöttük olyan stabil polgári demokráciákban is, mint az Egyesült Királyság. Svédország, Dánia, Finnország, Franciaország és Hollandia, már akkor az volt a többségi vélemény, hogy a választások ugyan demokratikusak, de a megválasztott vezetők nem a népakarat szerint kormányoznak. Azóta a helyzet tovább romlott, különösen, hogy végbement egy hatalmas médiakoncentráció is. Az euroatlanti média túlnyomó többsége néhány nagy korporáció kezében van, amelyek ugyanazt a véleményt sulykolják, és csak az alternatív médiák fejezik ki a társadalom azon felének véleményét, amely nem ért egyet a főiránnyal.

Visszaemlékezve az orosz–ukrán háború előzményeire a Gorbacsovnak tett ígéretektől a Majdan téren történteken keresztül a Minszki Egyezménnyel kapcsolatos, Angela Merkeltől származó megjegyzésig (hogy csak időt akartak nyerni a háborúra való felkészülésre) és mindehhez hozzátéve a közvélemény-kutatások eredményeit, azt mondhatjuk, hogy ez a háború nem Európa, nem is Amerika háborúja. Ez a háború egy olyan hálózat (háttérhatalom) háborúja, amely Amerika és Európa erőforrásait használja fel a maga hatalmi törekvéseinek megvalósítására.

Ez a hálózat Oroszországban is át kívánta venni a hatalmat, ez azonban nem sikerült. Ezért, hogy Oroszországot gyengítse, a hálózat a volt Szovjetunió függetlenné vált köztársaságaira, különösen Ukrajnára és Grúziára helyezte a hangsúlyt, ahol a nacionalista erőket felhasználva igyekezett nyugatbarát, de tulajdonképpen hálózatbarát kormányokat létrehozni. De nemcsak Oroszország, hanem az egész euroatlanti térség országainak gyengítése a cél. Ahol egy Franciaország vagy Németország a maga 60–80 milliós lakosságával nem tudja nemzeti érdekeit megvédeni, mert ezt a hálózat, a háttérhatalom nem engedi, ott tulajdonképpen a nemzetállamoknak és maguknak a nemzeteknek a felszámolása folyik.

Tehetnek-e ez ellen azok a polgárok, akiknek számít a nemzeti függetlenség, a szuverenitás, a hagyományok, a nemzeti kultúra, és azt meg akarják őrizni, hiszen az jelenti a nemzet fennmaradását? A jelenlegi helyzetben talán az a legfontosabb, hogy akik felismerték, hogy milyen helyzetbe került Európa és Amerika, vegyék a bátorságot, és az eszelős támadások ellenére álljanak ki meggyőződésük mellett.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom