Hát megvolt. Ünnepeltünk. Ki-ki a maga módján, a miniszterelnök például Petőfi szülővárosában, Kiskőrösön. Na, erre – a csak nálunk honos sajtó-, szólás- meg mindenféle szabadság jegyében – rögvest, már az ünnep előtt megszólalt néhány ember, hogy miért éppen ott. Miért nem megy inkább a Kossuth térre vagy talán Nagykőrösre. Ráadásul egy tudósítás már címében harsogta, hogy visszafogott fogadtatás Kiskőrösön. Mások azt tudták, telefonhívásokkal toboroznak embereket a beszédre, mert hát a kutya sem kíváncsi az ország miniszterelnökére, míg egy honlap lázasan közölte, hogy: „Incidens Orbán beszéde előtt: nyugdíjasok támadtak egy ellentüntetőre”. Na, hogy is van ez? A nyugdíjasok tüntettek? Miért, kiért, ki ellen? És ellenük tüntetett egy fiatalember?
Mindegy, zavaros kicsit, de lényegében mindegy. Csak az a fontos, hogy valami pejoratívat, valami rossz kicsengésű dolgot állítsanak, írjanak, mondjanak – sokszor, sokan, sokat –, még ha nem is igaz, ám ha gyakran teszik, idővel még hisznek is nekik.
„Nem engedik be az újságírókat Orbán Viktor beszédére” – ami ugye egy EU-tagállamban maga az eget verő botrány, még akkor is, ha egy másik, egy jó memóriájú portál tudni véli, hogy „Orbán még sosem mondott ennyire rendhagyó beszédet”. Nem is csoda – és ez is dehonesztálónak hathat –, hogy „gyorsan kiürül a tér Orbán beszéde után”.
Hát nem tudom, mindenesetre tisztában vagyok vele, hogy az ellenzéknek nem az a dolga, hogy kalaplengetve hurrázzon a miniszterelnök láttán, de talán nem kellene minduntalan a sokszor emlegetett népmesei pásztorfiú és a farkas esetét eljátszania. Így kopik a darab, fáradnak a szereplők, és valóban, ha tényleg baj van, nincs hitelesség, oda a becsületszó. Ráadásul, mint a filozofikus mesében, ha mindent megjelölünk, az olyan, mintha semmit nem jelölnénk meg. Jön a halál az emberért, de az kikönyörög egy nap haladékot. A halál meg lusta, nem akar másnap is adminisztrációval bíbelődni, így aztán krétával keresztet rajzol a házra, nehogy eltévedjen. Ezt az ember észreveszi, s később valamennyi házra keresztet krétáz.
Úgyhogy nálunk is sok az áltörténet, a hamis csínytevés és a béna rosszalkodás között elvész az igazi bűn. Nem tudja az ember, hogy az igazán nagy dolgokban kinek, minek higgyen. Elhiggye-e, hogy valóban kakaóbiztos a gyerekeknek adott számítógép, olcsó a postásbicikli, no meg a mélyen vallásos, KISZ-fiatalból átlényegült pártelnök rendszeresen bérmálkozik, és nem ct-k és bonyolult műszerek derítik fel, gyógyítják meg a rákot, hanem a langyos, ecetes páncélszekrények, no meg a vizitdíj-automaták.
Így aztán azt is nehéz bizonyítanom, hogy ez a dolgozat nem Orbán Viktor megvédése és körbenyalása. Nem. Szó sincs róla. Védje meg magát, elvégre azért is miniszterelnök. De ha már a nemzet kvízcsászára, az ezereszű Vágó István is orbánozott, mégpedig tiszta hangon, a nem létező szabadság földjén talán neki is lehet újat mondani.
„Ilyet még nem láttam. Orbán a valóságban 20–30 ember előtt beszél, míg virtuálisan, a tőle néhány lépésnyire (!) álló színpadra kivetítve 2–300 ember előtt. Nem mondom, kreatív megoldás. De mire?” – írta Facebook-bejegyzésében Vágó.
Na, ez az. A semmi. Mint a kocsmai kötekedők handabandája, olyan az ellenzék vezérkara. Tudom, Vágó már egyszerű közkatona, de mégis, ő és társai minden jelzőt, minden indulatot elhasználnak, elpufogtatnak a semmire, a nemlétező ügyekre. Az igaziakra – már ha vannak – meg nincs tudás, nem jut energia, csupán a gyűlölet marad. Mert a gyűlölet nem fogy el, a gyűlölet örök.
A szerző újságíró