Amikor 1986 októberének egyik utolsó napján Hegyeshalomnál megállt a Balt-Orient Expressz, hazatérőben Párizsból feszengve vártam az útlevél- és vámvizsgálatot. A hátizsákom alján, viselt ingekbe és pólókba csavarva ott lapultak az úton szerzett kincseim, két ezüstszín borítójú, a müncheni Újváry GRIFF Kiadó gondozásában megjelent Márai-kötet, a Judit… és az utóhang meg a Szindbád hazamegy, illetve Méray Tibor Nagy Imre élete és halála című könyve. Tiltott portéka volt, ha megtalálják, a szabályszegés okán nyilván retorzióval jár, de annál is rosszabbul esett volna, ha elkobozzák. Szóval, volt bennem drukk, amíg az ilyesmire túl nagy figyelmet nem fordító határőr és vámtiszt egy pecsét és egy kérdés után továbbment a fülkék melletti folyosón, aztán kis idő múlva a vonat újra nekilódult. Ha ott és akkor valaki azt mondja, hogy bő három év múlva véget ér a kommunizmus, nemigen hittem volna neki. De ha valaki azt festi elém, hogy harmincegynéhány év elteltével nem nálunk, hanem a világ akkor szabadnak hitt és látott felén könyvek és egyéb kulturális produktumok betiltása kerül napirendre, ráadásul úgy, hogy nem ragadja magához a hatalmat valami zakkant, küldetéstudatos diktátor, biztosan komplett idiótának gondoltam volna.
És lám ide is elérkeztünk.
Valamikor februárban röppent fel a hír, amely szerint a Glasgow-i Egyetem egyik kurzusán betilthatják James Joyce 1922-ben egyszer már betiltott művét, az Ulyssest, mert a regény úgymond „túl sokkoló lehet a diákok számára”, ezért „a munkatársak mostantól figyelmeztetik a hallgatókat az író művében található esetlegesen felháborító nyelvezetre és attitűdökre”. Aztán következett Roald Dahl, akinek „a kiadója szakértőket bízott meg, hogy fésüljék át az olyan klasszikusokat, mint a Charlie és a csokigyár, a James és az óriás barack vagy a Boszorkányok, és ha ma már elfogadhatatlan, sértő kifejezéseket találnak, írják át a kérdéses szövegrészeket”. A legújabb pedig, hogy nem énekelhetik többet a walesi rögbimeccsek előtt Tom Jones Delilah című slágerét, amely a 70-es években vált a szurkolók egyik himnuszává. Az ok: a dal egy olyan férfiről szól, aki féltékenységében megöl egy nőt, és így a betiltók szerint „a nők elleni erőszakot promotálja”.
Értem én, hogy az életet mint élménygyűjtést tételező, a közösségi média influenszernek nevezett, nem éppen a mély gondolatokról ismeretes megmondói és a név-, arc- és felelősség nélküli, mindenhez is értők uralta korban minden annak a reklámjának minősül, amiről szó van benne. Ezen az alapon a Rómeó és Júlia is az öngyilkosság propagandája, pedig annál több egy kicsit. Ahogy a kultúra is sokrétűbb egy faéknél. Lényegét tekintve az élet értelmezése, s az kezd tiltani alkotásokat, akit zavarnak az övétől eltérő olvasatok, a sokrétűség, az árnyalatok stb., aki a sajátját akarja ráerőltetni mindenkire. A diktatúrákról tudtuk ezt, a természetükhöz tartozik. De mi mondható akkor, ha ez egy magát a demokrácia tisztelőjének és gyakorlójának mondó világban üti fel a fejét, hovatovább gyakorlattá válik?
Egyre nyilvánvalóbb, hogy a világunk (a nyugati) eljutott egy határig. Sok dolog úgy biztosan nem folytatható, ahogyan eddig láttuk. Ez önnönmagában nem lenne probléma, számtalanszor volt már ilyen a történelemben. Csakhogy most mintha hiányozna a megújuláshoz szükséges gondolkodás, helyette az eddigi gyakorlat folytatódik fokozott erővel.
Gondoljuk végig ezt az utat. Jó lenne megállni rajta, jó lenne valami józanság a harcos gerjedelem helyett, mielőtt megsemmisítjük a civilizációnk alapjait.
A szerző vezető szerkesztő