Vélemény és vita
Az öröm hídja
Magyarországon van egy Budapesthez közeli, a kanyargó Duna melletti kisváros, úgy hívják, hogy Szentendre. Ismerik ezt a városkát szerte a világból érkező turisták jól, mert ha csak néhány napot töltenek is az országban, Szentendrét a legtöbben felkeresik. Akad ebben a városban sok régi kő. És házak, amelyeket még ezekből építettek. Van néhány, egy korábbi korból itt maradt múzeum, és kiváló éttermek is, ahol jól főznek. A helyiek vendégszeretők, de jó pár éve már annak, hogy nem csak a turistákból élnek.
Ettől függetlenül bátran állíthatom: aki nem járt még itt, érdemes eljönnie, de ha már volt Szentendrén, ez az a hely, ahová vissza is lehet jönni. Ajánlom ezt például a nálam csak hat évvel idősebb Petr Pavelnek is, Csehország nemrég megválasztott, március 9-én hivatalba lépő új elnökének, aki sajnos a Visegrádi Együttműködés válságát vizionálja. Ugyanezért hívogatom Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnököt, és ajánlom a szentendrei látogatást Rastislav Káčer szlovák külügyminiszternek is, mert ő meg magyar területi követelésektől retteg. Jöhetnek akár együtt is, de a legjobb ötletnek mégis inkább azt tartanám, ha inkább egy időben jönnének, és itt találkoznának. Nem azért, hogy megvitassanak egymással ezt vagy azt, még csak nem is azért, hogy magyar politikusokkal találkozzanak. Csak azért, hogy lássanak valamit.
Sem Prága, sem Pozsony, sem Varsó nincs azért annyira messzire tőlünk, egyiküknek sem tart olyan hosszú ideig az ideutazás, mint mondjuk egy japán turistának, hogy az oroszokkal ne is példálózzak most. A korábban turistabuszok tömegeivel érkező oroszok nem a háború és nem is a pandémia alatt maradtak el Szentendréről, valami rejtélyes oknál fogva már annál is korábban. Szerintem egy jó nevű gyémántcsiszolda is jórészt a korábban hozzájuk zsinórban járó orosz turisták elmaradása miatt tűnt el a városból, hogy a helyén aztán kínaiak nyissanak új üzletet.
Nos, jó szívvel ajánlom a nevezett urak figyelmébe, hogy ezen a Szentendre nevű magyarországi településen – amely a Duna-kanyar kapujában, gyönyörű természeti környezetben található – átkanyarog egy forgalmas út, a 11-es számú, amely amúgy átviszi a Budapest felől érkezőt egész Szentendrén Visegrád irányába, ha a cél nem éppen Esztergom. Vagy kicsit tovább utazva Párkány, a huszonkét éve újjáépített Duna-hídon keresztül. Az 509 méter hosszú híd az esztergomi Prímás-sziget és a szlovákiai Párkány (Štúrovo) között a Duna 1718,8 folyamkilométerénél áll. Prágából, Pozsonyból vagy éppen Varsóból érkezve is át lehet jönni rajta. A 11-es út pedig Esztergom felől is járható Visegrád irányába, ahonnét már csak tényleg pár perc Szentendre. Visegrád és Szentendre között van egy kis falu, a neve Dunabogdány, ahol a híres Heim pékség működik. Ezt csak azért írom, mert ha az urak esetleg szeretik a valóban finom péksüteményt, akkor érdemes lehet betérni ide.
Milyen jó is, hogy ott van az a híd Esztergom és Párkány között, nemcsak a magyarok, a szlovákok is sokat használják. Vannak, akik csak az esztergomi fürdőbe ugranak át rajta, de vannak, akik elautóznak Magyarországon máshova is. Például rokonaikhoz, a Visegrád és Szentendre fölött, a Pilis-hegységben meghúzódó kis faluba, Pilisszentlászlóra (szlovákul: Senváclav), ahol jelentős számú szlovák anyanyelvű ember él, még az óvodában is szlovákul köszönnek a gyerekek. Van még több szlovákok lakta település a Pilisben, de ez a kis hegyi falu igazán útba esik, és van szlovák nemzetiségi önkormányzata is. Amennyiben tehát Rastislav Káčer külügyminiszter úgy dönt, hogy megtisztel minket egy szentendrei–pilisszentlászlói látogatással, autójának Esztergom felől érkezve a 11-es számú útról a Thermal Hotel Visegrádnál jobbra kell lekanyarodnia. Így egy kevésbé forgalmas, de annál vadregényesebb – és nem utolsósorban rövid – kis hegyi úton, ráadásul Pilisszentlászlót érintve érkezhet meg Szentendrére. Ez esetben persze neki – legalábbis idefelé jövet – sajnos ki kell hagynia a dunabogdányi Heim pékséget, mert az a Duna mellett továbbkanyargó 11-es számú út mellett van, nem fönt a hegyekben.
Pilisszentlászlón egy magyar alapítású remete szerzetesrend, a pálosok már a 13. században saját rendházukban éltek, annak pedig majdnem százharminc éve, hogy az Esztergom és Párkány közötti, Dunán átívelő hidat eredetileg megépítették, és I. Ferenc József lányáról, Mária Valéria főhercegnőről megkapta a nevét. Bizonyos Vaszary Kolos bíboros, hercegprímás avatta fel 1895-ben, aki amúgy sokat tett a híd megépüléséért, és a korabeli újságok beszámoltak arról is, milyen nagy és lelkes éljenzés közepette került sor a híd átadására. Az Osztrák–Magyar Monarchiában. Egy év híján húsz esztendővel a huszadik század első nagy nemzetközi konfliktusa, az első világháború kirobbanása előtt.
A négy éven át tartó harcok során a lovak és a szurony mellé behozták a hadszíntérre a harci gázt, amely hadrafoghatóságának ötlete a franciáktól ered. Franciaország már a világháború kitörésekor rendelkezett több tízezer vegyianyaggal töltött kézigránáttal, bár ezeket eredetileg rendőrségi célokra szánták. Nincs párhuzam, csak tény, hogy Ukrajna is korábban kezdte el kifejleszteni saját rakéta-sorozatvetőjét – amelyet sokkal hatékonyabbnak mondanak még az amerikainál is –, mint ahogy tavaly februárban az orosz–ukrán háború elkezdődött. Nincs párhuzam. Csak éppen az egyikről eszembe jutott a másik, de nem tartunk még itt.
A Mária Valéria híd azonban 1919-ben még állt. Egészen addig, amíg – véletlen baleset vagy katonai akció volt-e, máig nem tudni biztosan – ez a híd is felrobbant. Roncsait 1921-ben szedték össze a Duna medréből, s évekig gyalogosként lehetett csak átkelni rajta. Helyreállítása után, 1927-ben indult meg rajta újra a forgalom. Állt ez a helyreállított híd még akkor is, amikor a második egetverő világviszály hat évig tartó szörnyűsége elkezdődött. Amikor azonban egy, a Felvidékről származó, ma a Szlovákiához tartozó Kassán született magyar író, Márai Sándor – eredeti nevén Grosschmid Sándor Károly Henrik – elhagyta hazáját, mert körülötte a világ összeomlott, addigra a híd sem volt meg már. Az író nem tudhatta, amikor emigrált, hogy végül az Egyesült Államokban, San Diegóban köt majd ki. Az újjáépült híd sem sejthette, hogy már az író távozása előtt négy évvel, egy fagyos decemberi napon levegőbe röpítik majd a visszavonuló német csapatok.
Ezután Esztergom és Párkány között sokáig komp közlekedett, mert közlekedni itt mindig is kellett: a Duna e pontja mindig fontos átkelőhely volt. Az Árpád-korban a királyi székhely Esztergomot rév kötötte össze a folyó túloldalával. Az első állandó hidat a törökök építették cölöpökre 1585-ben, de ez csak rövid ideig volt meg, pontonhíd lett aztán, de 1683-ban az is elpusztult. Ladikokra épülő repülőhidat 1762-ben állítottak fel itt, ezt a folyó sodra hajtotta át az egyik parttól a másikig – és vissza. Az esztergomi érsekség is létrehozott egy hajóhidat 1842-ben, ám ez az élénkülő hajóforgalom miatt egyre rövidebb ideig volt csak nyitva, míg végül lehetővé vált egy állami híd építése. Innentől jött a bíboros prímás Vaszary Kolos, a hídépítéshez szükséges 1,36 millió korona és nem utolsósorban Mária Valéria.
A híd felújítása csak a múlt század kilencvenes éveiben kezdődött el, 19,4 millió eurós költséggel megvalósuló újjáépítése pedig 2001-ben fejeződött be, akkor is adták át, október 11-én. Azóta minden évben megemlékeznek a híd újjáépítésének évfordulójáról. Hagyományosan minden évben októberben rendezik meg Párkányban a Simon-Júda napi vásárt is, amely a legnagyobb múltú vásár közel s távol: a Simon-Júda napi vásárok története 1546-ban kezdődött Párkányban. A városnak III. Károly magyar király 1724-ben adományozott vásártartási kiváltságlevelet, évente négy nagy vásár megrendezését engedélyezve. Ezekből ma már csak a Simon-Júda napit tartják meg.
Az újjáépült hídon elhelyezték a régi magyar középcímert is, Szent István koronájával. A hídnak a felavatáskor a párkányiak legalább annyira örültek, mint az esztergomiak – a párkányiak talán valamivel jobban. Mert benne volt ebben a hídban az uniós pénz mellett az esztergomi lokálpatrióták akarása is, de a párkányi magyarok közül erre visszagondolva sokan inkább arra emlékeznek, ahogy egy fiatal magyar miniszterelnök azt a hidat átadta. Mert igaz, hogy sok víz lefolyt azóta a Dunán, de ők úgy néznek vissza arra a napra, amikor együtt örültek ott mindannyian. Nagyon.
De mit tudhatnak erről az atlantista irodisták a birodalmi fővárosban, Brüsszelben? Sokat biztosan nem. Lehet, nem is érdekli őket a provinciák nyűge, számukra sokkal kifizetődőbb az, amit az óceánon túl akarnak. És mit tudnak vagy sejtenek esetleg a közös múltról és az egymásra utaltságunkról más nemzetek? Megérthetik-e valaha, hogy Késmárk, Nyitra, Arad vagy éppen Eszék és Ungvár nekünk, magyaroknak nem a háborút üzeni, hanem a békét? Megérteni talán nem is kell ezt, de legalább tessék elhinni, kérem. Vagy legalább megjegyezni. Mert az első nagy világégés nyomán elüszkösödött errefelé sok minden. Ami akkor történt, sokak számára még annyi év után is felfoghatatlan, és talán ezért is különösen fájdalmas a mai napig. Éppen ezért értékes azonban az olyasfajta öröm is, amit az emberek nagy becsben tartanak, mert ritkán éreznek. Az újjáépített Mária Valéria híd átadása ilyen volt. Ez is oka annak, hogy Magyarország a béke pártján áll.
A szerző újságíró