Olvasom a Die Weltwoche-interjút Orbán Viktorral. Mégis csak egy vezető svájci hetilap, amelynek munkatársa nem megy készületlenül egy miniszterelnökhöz. De mit látok, a Weltwoche magasról tesz Gyurcsány Ferencre. Meg sem említi. Levegőnek nézi. Pedig ő – Dobrev Klárával karöltve – potenciális kihívónak tekinti magát. Lehetséges lenne, hogy a Gyurcsányék által autokratikusnak nevezett Orbán Viktor már Svájcban is képes arra, hogy befolyásolja a sajtószabadságot? Meghatározza, mit írnak róla a svájci lapok? Lehet, ezen még az olykor túlontúl fegyelmezett svájciak is akkorát nyerítenének, hogy már a tiszteletes úr is megcsóválná a fejét.
Képzeljék el, hogy Die Weltwoche munkatársát egyáltalán nem érdekelte, hogy a magyar árnyékminiszterelnök és árnyékura mit gondol az ukrajnai háborúról. És az sem érdekelte, hogy Gyurcsány Facebookján rendszeresen miről értekezik. Például, hogy a Demokratikus Koalíció a legeurópaibb párt. Meg hogy rosszakat mond Putyinról. S miközben őt bíróság elé állítaná, Ukrajnát hősnek kiálltja ki.
Az interjú kapcsán is kiderült, Svájcban se fontos, hogy Gyurcsány miről, mit gondol.
A Die Weltwochét többek közt a háború és Magyarország viszonyáról a magyar miniszterelnök álláspontja érdekelte. Értékelte, hogy Magyarország az ipari fejlődés területén az utóbbi időben annak ellenére hatalmas lépést tett előre, hogy az ehhez szükséges energiát importálnia kell, s hogy ezért egy év alatt 7 helyett 10 milliárd euróval többet, már 17 milliárd eurót volt kénytelen fizetni az ország.
A Die Weltwochét érdekelte az is, hogyan élik meg a magyarok a háborút, főleg úgy, hogy Ukrajna a szomszédunk, ahol magyarok is élnek. Sajnos, katonának is behívják őket, és százával halnak meg.
Gyurcsánynak eszébe sem jut megemlíteni ezt a tragikus aspektust. Neki nem számít az ember, főleg, ha határon túli. Még a kettős állampolgárság ellen is kézzel-lábbal hadakozott.
A Die Weltwoche együttérzően közölte a kormányfő érzéseit arról, hogy a háború „megterheli a lelkünket, a pszichénket”. Ez a háború tőlünk nem messze folyik, ezért akar Magyarországon mindenki békét. (Gyurcsány kivételével – a szerző.) „Imádkozunk és bízunk a Jóistenben, hogy felismerésre készteti a háborúzó feleket. Folyamatos nyomás nehezedik ránk. Háborúba akarnak minket kényszeríteni, és nem válogatnak az eszközökben. Eddig sikerült ellenállnunk. Ez ad nekem reményt. Magyarország politikai vezetése elég erős ahhoz, hogy hazánkat távol tartsa a háborútól. Ezt kellő alázattal, ugyanakkor magabiztosan állítom.”
Ez a fontos a Die Weltwochénak. Meg az, hogy a kormányfő az ukrajnai háború legfontosabb felismerésének nevezte, hogy „ma Európa kivonult a vitából”. „A Brüsszelben hozott döntésekben gyakrabban ismerem fel az amerikai érdekeket, mint az európaiakat.” Az Európában zajló háborúban „ma az amerikaiaké az utolsó szó”.
Ez a guruló dollárokkal könnyen kapcsolatba hozható Gyurcsány számára hideg víz. Mintha meg se hallotta volna. Mit számít egy, a brüsszeli álláspontot ezerrel támogató Gyurcsánynak, hogy a háborúban Amerikáé lehet az utolsó szó. Hiszen neki épp az a fontos neki, ami az Európai Uniónak, ergo az, ami az Egyesült Államoknak.
Ezért mondja hangosan, hogy „Magyarországnak kötelessége lenne egyértelműen támogatni Ukrajna honvédő háborúját. Hogy: „Ki kell űzni az oroszokat Ukrajnából. Ez a háború végső célja.”
Ki ő, hogy közfunkciót magának képzelve kategorikusan kijelentsen valamit az ország nevében? Ki ő, hogy cselekvési irányt szabjon a következetesen békepárti Magyarországnak? Értem én, hogy Brüsszelt és Amerikát képviseli, de azért a nagypolitika döntéshozatalában neki mégsem osztottak lapot. Tizenhárom éve szeretné, hogy osszanak, de hiába. Tenni érte nem tud semmit.
Az emberek többsége tesz rá, lúdbőrözik a háta, ha a nevét meghallja. Fontoskodó megnyilatkozásai legfeljebb Brüsszelnek és Washingtonnak fontosak.
De annyira azért nem, hogy az Orbán Viktort interjúvoló svájci lap legalább egyszer megemlítse őt. Zürichben is levegőnek nézik.
A szerző szerkesztő