Elgondolkodtató interjút adott David Pressman, az Amerikai Egyesült Államok nagykövete az egyik objektív-független hazai médiumnak. A diplomataként érkezett, de gyorsan helytartói mintákat felvevő ügyvéd a cikkben úgy fogalmazott, hogy a magyar kormánnyal komoly, pragmatikus, biztató és bensőséges a párbeszéde, ám ezzel párhuzamosan „nagy a zaj” a kormány ellenőrzése alatt álló médiában, amelyet nem ellene, hanem az Egyesült Államok ellen irányuló támadásnak tekintenek. Hozzátette még: „Nem is igazán a személyes jellegű támadások aggasztják a kormányzati médiában, hanem az ott átszűrődő orosz propaganda, s hogy onnan nem tudni meg, hogy Magyarország barátai és szövetségesei vagyunk.” Éppen ezért az ő felelősségük „problémásként és Amerika-ellenesként azonosítani a kormány ellenőrzése alatt álló médiában megjelenő igazán visszataszító Amerika-ellenes retorikát.”
No, most kellene csöndben maradnom, észrevétlenné válnom és meghunyászkodnom, ehelyett magamra irányítom egy világhatalom helytartójának a figyelmét. A legkevesebb, ha csupán B-listáznak – komoly hagyománya van ennek mifelénk –, és Amerika-ellenesként nem kívánatossá válok a tengerentúlon, rosszabb esetben úgy járhatok, mint Táncsics, és CIA-ügynökök tüntethetnek el az amerikai nagykövetségen, aztán pedig hiába közeleg március idusa, onnan a néptömeg sem szabadítana ki.
Hiába is magyaráznám, hogy nem kormánybiztatásra írok, sem Gulyás Gergely, sem Kocsis Máté, de még a hozzájuk közel álló emberek sem kértek fel ezekre a sorokra – Orbán Viktor pedig pláne nem –, sőt gyaníthatóan inkább lebeszéltek volna a „pragmatikus” kapcsolatok fenntartása érdekében az eszmefuttatásról; aligha hinné el ezt bárki az objektív-független gondolkodók közül. Mert nagyon, nagyon objektív-függetlennek kell lennie valakinek ahhoz, hogy a helytartó szavaiból ne a fenyegetést hallja ki. A cikk szerzőjének például sikerült, véletlenül sem kérdezett volna rá, hogy mindez hogyan is egyeztethető össze az Amerikában állítólag alapeszménynek számító sajtószabadsággal, ahogy arról sem érdeklődött, hogy mit is kell érteni Amerika-ellenességen; tán még örvendezett is egy kicsit, hogy most aztán retteghet a lakájmédia!
Rettegek is, már írás közben is nyakamon érzem a helytartó szúrós tekintetét. Csak azért nem mondhatom, hogy utoljára a legvéresebb kommunista időszakban, a Rákosi-korszakban szembesülhettünk ezzel a gondolkodással – aki nincs velünk, az ellenünk van –, mert Gyurcsány Ferenc többször is ebben a szellemben nyilatkozott. Pedig ehhez képest még a Kádár-korszak is toleráns volt, amikor az „aki nincs ellenünk, az velünk van” logika mentén működött a hatalom. Az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottságról is hallottunk ezeken a távoli szteppéken, ahol bármennyire is meglepő a nagykövet úrnak, nem hatásos fegyver a fenyegetődzés, még akkor sem, ha ez személyesen a helytartónak nem tetszik, és korántsem szerényen magát, illetve kormányát Amerikával azonosítja. Mert bármekkora bugrisoknak is gondol bennünket az újvilági ügyvéd, tapasztalatom szerint mi itt a Kárpát-medencében általában többet tudunk róluk, mint amennyit fordítva tapasztalunk. Nem csupán a fővárosukat nem keverjük össze a hasonló nevű államukkal, de még azzal is tisztában vagyunk, hogy Amerika sokszínű, és nemrég üdítő kivételként olyan elnökük volt, aki egyetlen háborút sem indított működése idején; miként azt is tudjuk, hogy az Államok rövidke története során sokszor és sokaknak ígért, de önzetlenül keveset teljesített; erre éppen apáink hívták fel a figyelmet, akik saját bőrükön tapasztalták ezt meg 1956-ban. Arról is tudunk, hogy valóban vannak barátaink a tengerentúlon, akik nem csak szavakban azok, hanem tettekkel bizonyítják, ugyanakkor már meg sem lepődünk, amikor kormányközeli valótlan állítások lelepleződését követően egy „bocsánatra” sem futja. Hosszan nem is szeretném ragozni a történelmi és az újkori tapasztalatokat, csupán arra hívnám fel a figyelmet, hogy a magyar történelem során szabad akaratunkból soha nem fogtunk össze az oroszokkal.
Kérdéseim persze lennének, de nem kívánom hosszan fárasztani, mindössze azt tenném fel, amit lassan ötven éve egy korábbi helytartó idején már mások megfogalmaztak: „Hé, mondd mi lesz velem, ha elfáradtál a dalomtól?”
A szerző vezető szerkesztő