Bródy János, Gyurcsány és a szájszag

„A jellemhibáinkkal is ugyanaz a helyzet, mint a szájszagunkkal: mások szenvednek tőlük, mi magunk nem is tudunk róluk.” Az idézet Vavyan Fable írónőtől való, és ki más, mint Bródy János kotortatta velem elő az almáriumból. A napokban nyílt meg a Magyar Zene Háza Nekünk írták a dalt! című időszaki kiállítása, amelyen nagyszerű zenészszemélyiségek is részt vettek.

Természetesen Bródy János nem lenne Bródy János, ha nem tett volna kellemetlenkedő, de leginkább ismét csak igaztalan utalást az Orbán-rendszerre a rendezvényen. Az Indexnek ezt mondta: „Maga a lázadás nagyon sokáig a siker előfeltétele lett. A legtöbb zenekar törekedett valamilyen lázadó hangvételre. Ma nem így van. A legtöbb zenekarnak azt tanácsolja a menedzser és a környezet, hogy ne lázadjon, ne tegyen politikai gesztusokat, tartsa magát távol a kritikai megnyilvánulástól, mert akkor kapja meg a legtöbb támogatást. Akkor fogják a rádióban játszani, akkor lesznek koncertjeik, ha a jelenleg uralkodó hatalmi rendszernek nincs kifogása ellene. (…) Egy régi riportban egyszer azt mondtam, hogy egy ideig tiltották a műfajt, most már tűrik, de nagyon félek attól a kortól, mikor támogatni fogják.”

Valójában nem tudom elképzelni Bródyról, hogy ne lenne tisztában saját jellemhibájával. Más kérdés, hogy ezt ő nyilván nem annak minősíti, hanem a fennálló rendszer ellen való lázadásnak. Ahogy ugye anno is tették. Mondván a dalában, „ezek, ugyanazok”, tehát kommunisták. Csakhogy a kutya itt van elásva. Itt a hazugság. Mert ezek éppen nem kommunisták, csak Bródy annak szeretné beállítani őket, hogy az emberek elhiggyék neki, és megutálják Orbánékat.

Az ebben a mérhetetlenül visszás, hogy a pártállam idején volt alapja a lázadásnak, mert egy egész országnak elege volt a kommunista uralomból, amely a szovjet szuronyok védelmében kénye-kedve szerint önkényeskedhetett az országban. Bródy olyan volt a könnyűzenében, mint a demokratikus ellenzék a politikában. Úgy tettek, mintha lázadnának a rendszer ellen, közben a háttérben a legnagyobb támogatói voltak a komcsiknak. Hogy aztán az SZDSZ kormányra menjen Horn Gyulával.

Bródynak nagyon jól jött, hogy a hatvanas években betiltották a Ha én rózsa volnék című dalát, amely egy nemzedék himnuszának számított. Azzal a különbséggel, hogy míg az akkori fiatalok el is hitték, hogy Bródy a rendszer ellen lázad, s azért énekelték vele boldogan, addig éppen maga Bródy nem énekelte ezt őszintén. Neki nagyon is jó volt az őt támogató Kádár-rendszer. 1984-ben már a betiltott dalát is kiadták. Tudják, így énekelt benne: „Ha én zászló volnék, sohasem lobognék, / Mindenféle szélnek haragosa volnék, / Akkor lennék boldog, ha kifeszítenének, / S nem lennék játéka mindenféle szélnek.”

Erre ma már nyugodtan mondhatjuk, hogy a képmutatás himnusza volt inkább, mint a nemzedéké. Az Orbán-kormányt ugyanis választották, nem kevésszer, nem kis arányban, a kommunistákat pedig a nyakunkra ültették.

Bródy azt mondja, fél attól a kortól, amikor a műfajt, a rockzenét támogatni fogják. Érdekesség, hogy Kádárék idején egyáltalán nem félt ettől.

A négy évtized alatt megkapott tizenkilenc kitüntetése közül egy kivételével lényegében mindet a ballib dominancia jóvoltából vehette át. A Kossuth-díjat is az Illés együttesnek ítélték oda 2000-ben, csak megosztása révén juthatott neki is rész belőle. Artisjus-életműdíjat meg például úgy kapott 2012-ben, hogy előtte tizenhárom évig az egyesület elnöke volt. Aztán Botka László tüntette ki Szegeden, majd a kádárista Ágh Attila politológusféle Hazám díjat vihette haza, míg nemrég Budapest egyetlen MSZP-s kerületének, Angyalföldnek lehetett díszpolgára.

Eközben persze közönsége is épp úgy olvad, mint a liberális világ politikai támogatottsága.

A mai központi támogatásokhoz ugyanis teljesítmény is kell, nem elég az áthallásos szövegből tőkét kovácsolni. Ma ugyanis már senki nem akar rendszerváltást Bródyn és Gyurcsányon kívül. A szájszagot ugyanis a fél ország ki nem állhatja.

A szerző szerkesztő