Helytartó télen

Eszembe jut néha valami. Emléknek, emlékeknek nem nevezném, mert a képzelet foszlányai. Valahol, valakiké. Próbálom elhessegetni magamtól, de nem megy.

Egy régi karácsonyestén – ami elmúlt már, de valahogy mégsem múlik azóta sem, legyen hát az egész jelen időben –, együtt ünnepel a lakásban az egész család. Apa fehér ingben, fekete csokornyakkendőben ül az asztalnál, kezében teli borosüveget tart. Éppen kitölt, aztán feláll, poharát koccintásra emeli. Tósztot nem mond, az most elmarad.

Anya nézi apát. Anya a nappali közepén estélyi ruhában áll. Az ő kezében is teli a pohár. A háta mögött, a sarokban fénylik a fa. A perspektíva miatt látszik úgy, hogy anyának fényes tűlevelek koszorúzzák a fejét. Olyan, mintha egy most előkerült kopt apokrifből lépett volna ki.

A nagyobb fiú a zongoránál könyököl. Csokoládét majszol, közben kezét ökölbe szorítja. Így tartja a jobb kezét akkor is, amikor a magasba rántja, ha köszön. Apa tanította erre. Apa – aki közben az asztalhoz visszaült – nemrég azt mondta: aki a hatalomhoz hű, így csinálja. Apa azt is mondta, hogy aki nem hű a hatalomhoz, el fogják vinni. A nagyobb fiú nem akarja, hogy elvigyenek bárkit is a családból. Ezért most a többiek helyett is gyakorol.

A kisebb fiú az asztalnál ül, apától balra. Ő már túl van a csokoládén, sőt a pudingon is. A máskor a zsebében elbújtatott szöggel megint vonalakat karcol az asztal lapjába, hallatszik is, de most nem szól rá senki. Elvégre ünnep van. Béke. És ezen a gyönyörűséges, hószagú téli estén a Jóisten hagyja ezt is.

Ahogyan az is jól van úgy, ahogyan van, hogy a falon, rég bekeretezett fotográfián egy fiatal katona ül lovon. Dédnagyapa az: a néhai gróf Pallavicini őrgróf hadifogságból hazaszökött egykori parádés kocsisa. Egy másik fényképen ő és dédnagymama fejüket összehajtják egy újszülött fölött. De ez a kép már nincs. Egy sokadik, ottfeledett lakásban volt meg utoljára.

Ünnepkor az egész család együtt. Kisebb-nagyobb fények, lámpák és gyertyák a lakásban mindenütt. Künn vaksötétség. Elveszejtő puhaság. A kályhában pattog a tűz. A fény az eszcájgon még meg-megvillan, elcsúszik, de anya briliánsa és a tükör már homályban. A sötétben vonyító ordasok. Vérpiros palást, szakadó ránc, valaki vacog. Vörösborcseppek a bíbor kárpiton. A kinderzimmer ablaka tárva.

A szerző újságíró