Néha úgy tűnik, az élet még annak is teremt lehetőséget, aki nemhogy nem tesz meg érte mindent, de tanulni sem képes a múltban elszalasztottak példájából. A sportban ziccernek nevezik az olyan biztos helyzetet, alkalmat, amely módot ad valamilyen eredmény vagy teljesítmény elérésére. A mögöttünk maradt napokban három olyan esemény is borzolta a kedélyeket, amelyekhez még az egymást követő négy választáson nagyot bukó baloldali ellenzéknek és a mellettük sorakozó sajtó- és szellemi világnak is egyszerű lett volna – legalábbis az ember naivan ezt gondolja – egyértelmű viszonyulást kialakítania. Különösen azután, hogy az ellenzéki évértékelők hétvégéjén lényegében minden párt megszólaló korifeusa hitet tett egy olyan újjászervezett Magyarország mellett, ahol úgymond szabadság lesz és valódi demokrácia, nem kell majd senkinek félelemben élni etc., ahogy azt már megszokhattuk.
Mert lássuk be, viszonylag egyszerű képlettel állunk szemben, ha az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete, Linda Thomas-Greenfield az antiszemitizmus elleni globális fellépésről rendezett konferencián nem mond igazat hazánkról, amikor holokauszt-emlékmű megrongálásáról beszél, és arra hozza példának Magyarországot, hogy „ezt a gyűlöletet nemcsak a szélsőséges csoportok szítják, hanem a mainstream politikai vezetők, népszerű hírességek és hatalmi pozícióban lévő emberek is. A gyűlöletet online és személyesen is tovább fokozzák. Közvetlenül és közvetve. Burkoltan és kint, a szabadban.” Ahogyan ép ésszel kevéssé lehet bármit belemagyarázni azokba a képsorokba, amelyeken fiatalok egy csoportja hátulról megtámad egy járókelőt Budapesten, majd a földön fekvő embert ütik-rúgják, ahol érik. S arról sem kell sokakat hosszasan győzködni, hogy nincs az rendben, ha egy pedagógiai asszisztens azt bírja megosztani a közvéleménnyel, egy tizenöt éves fiúgyermekkel van szexuális kapcsolata.
Ezek után következhetett volna, hogy az ellenzéki pártok közleményben, a magát szabadnak és függetlennek mondó sajtó véleménycikkekben kérik ki maguknak, ítélik el és határolódnak el. Különösen azoktól várta volna az ember ezeket a reakciókat, akik általában nemcsak az elhatárolódást szokták számonkérni ellenfeleiken, de annak mértékét, intenzitását is.
De nem ez történt, a ziccerek kimaradtak, a lehetőség elszállt. Ám megmaradt, sőt nagyon is érzékelhetővé vált a szavak és tettek közötti különbség, ami újra a hitelesség és az alkalmasság kínzó kérdését veti fel az ellenzéki világgal kapcsolatban.
Az már beigazolódott néhányszor, hogy hiteltelen és alkalmatlan politikusokkal nem lehet választást nyerni. És ezen bármennyi pénz sem változtat. Igazából fogalmam sincs, hogyan gondolja a Magyarországra látogató USAID-vezető, Samatha Power „a demokrácia támogatását”, de azt gyanítom, ezzel az ellenzékkel és tartozékaival nehéz munkája lesz.
A szerző vezető szerkesztő