Az antifasizmus valódi arca

Pontosan az történt, amire számítottunk. A német Antifa tagjai véresre vertek egy férfit Budapesten, a magyarországi baloldal pedig nem határolódott el, sőt, néhány nap feszült hallgatás után maga a Mérce főszerkesztője sietett a bűnözők segítségére, hogy relativizálja a támadást. Nem először fordul elő – írja Papp Gáspár –, hogy „neonácik és antifasiszták egymásnak esnek” Budapesten. Emlékeztetőül: amiről most beszélünk, az nem az „egymásnak esés” tipikus esete, tényszerűen arról van szó, hogy egy baloldali erőszakcsoport tagjai megpróbáltak agyonverni egy magyar állampolgárt fényes nappal a magyar fővárosban. A Mérce szerint tehát nem először „esnek egymásnak” a felek, bár az elkövetők általában a neonácik, az áldozatok pedig baloldaliak szoktak lenni. Ugyan a cikkben semmilyen bizonyíték nem támasztja alá ezt az állítást, ennél is fontosabb, hogy az ilyen kitételekkel a Mérce nem csupán relativizálja a támadást, hanem az elkövetők oldalára is áll. Ezután meglehetősen álszent litánia következik „a második világháborút követő erkölcsi konszenzust védelmező antifasizmus” szükségességéről. Pontosan az történt tehát, amire számítottunk. A baloldaliak áldozati pózba helyezkednek, miután elvtársaik brutálisan összevertek valakit és még van képük az eset kapcsán arra emlékeztetni, hogy az „antifasizmus” erkölcsi kötelesség.

Nos, ideje tisztázni a fogalmakat. Az antifasizmus mint politikai önmeghatározás a ’20-as években még csak szórványosan jelent meg, valójában csak akkor vált igazán elterjedtté, amikor a Komintern az antifasiszta népfront stratégiáját követve átmeneti szövetségre törekedett a nem kommunista erőkkel – liberálisokkal, szociáldemokratákkal és lényegében mindenkivel, aki a nemzetiszocialista rendszerek bukását várta. Világossá kell tehát tenni, hogy az antifasizmus nem egy eszme, nem politikai álláspont, hanem az a stratégia, amelynek segítségével a szovjetek és a nemzetközi kommunista erők saját törekvéseik szolgálatába állították a polgári elemeket. Ami pedig „a második világháborút követő erkölcsi konszenzust” illeti, amikor a fasizmus a legnyilvánvalóbb módon eltűnt a történelem színpadáról, a kommunisták stratégiája semmit sem változott. Ekkor a korábban antifasiszta stratégiával bedarált polgári elemeket kezdték el fasisztának bélyegezni, valamint a nyugati szövetségeseket, hogy újra kihasználhassák az „antifasizmus” mozgósító és legitimáló erejét. Aki nem látja ebben a hatalmi cinizmust, azon nem tudunk segíteni. A kommunista diktatúrák az „antifasizmus” és „fasizmus” aszimmetrikus ellenfogalmi struktúrájával igazolták a terrort. Sokakat börtönöztek be és végeztek ki az „antifasizmus” nevében, ahogy Kelet-Németországban magát a vasfüggönyt is hivatalosan „antifasiszta védőfalnak” (antifaschistischer Schutzwall) nevezték.

Mindennek tükrében rendkívül ízléstelennek tartjuk és a kelet-európai diktatúrák áldozataira nézve egyenesen felháborítónak találjuk azt a propagandisztikus szöveget, amit a Mérce főszerkesztője képes leírni „a második világháborút követő erkölcsi konszenzust védelmező antifasizmus” kapcsán. Ez a konszenzus lőtte hátba a nyugatra menekülőket, ez a konszenzus söpörte le nagyszüleink padlását és ez a konszenzus kötött hurkot a kommunista rendszer ellenzőinek nyakába. Sajnos úgy tűnik, ez a konszenzus veri véresre a magyar járókelőt még 2023. februárjában is, amire a baloldali sajtónak csupán annyi mondanivalója van, hogy az antifasizmus jelszava továbbra is szent és érinthetetlen. Ezt visszautasítjuk. Ugyanígy Tamás Gáspár Miklós szellemességbe csomagolt maximáját is arról, hogy „aki nem antifasiszta, nem fasiszta. Csak egy kicsit.” Ezek a propaganda-ízű kijelentések egy olyan ellentét kiélezését szolgálják, amely a baloldal hatalmi érdekeit szolgálta a huszadik században. Közönséges szemantikai trükk, ami kelet-európai történelmi tapasztalataink tükrében egyenesen gyomorforgató. Az elkövetők nem antifasiszták voltak, hanem egy baloldali erőszakcsoport tagjai. A Mérce pedig nem antifasiszta orgánum, hanem baloldali. Játsszunk nyílt lapokkal, elvégre a berlini fal leomlott, be lehet fejezni a színjátékot.

A néhai Tamás Gáspár Miklós egyik utolsó írásában az antifasiszta konszenzushoz való visszatérésre buzdított. Láthatjuk, hogy a Mércénél olyan komolyan vették ezt a feladatot, hogy a legképtelenebb állításoktól sem riadnak vissza, csakhogy elfoglalhassák helyüket a történelem fényes oldalán. Azon töprengünk, milyen jó lenne, ha ez az állítólagos antifasizmus nem a baloldali erőszakcsoportok iránti szimpátia kifejezésére szolgálna, hanem mondjuk a náci biopolitika ellen, az abortusz és eutanázia ellen, a fogyatékosokkal szemben ma is gyakorolt fehérkesztyűs eugenika és az angolszász liberálisoktól eltanult rasszizmus ellen irányulna. Igaz, az egy másik baloldal lenne, nekünk pedig csak leértékelt „antifasizmus” jutott. Nem irigylésre méltó a magyarországi baloldal helyzete, bár nem azért, amit a Mérce főszerkesztője állít. Színvonalasabb gondolkodói elhunytak, szóhasználata és problématudata bizonyos késéssel belesimult a 19. század végi polgári konszolidáció liberális diskurzusába, két kézzel kapaszkodik a képviseleti rendszer nyújtotta előnyökbe, de – hogy Konrád Györgyöt idézzük – egész gesztuskészlete egy antipolitikai hessentésből áll. Ezzel a hessentéssel egy hamis morál űzi messzire a realitásokat. Liberális, jogállami retorikáját a mai baloldal legfeljebb a progresszív szivárványkapitalizmus jelszavaival frissíti fel. Ezért szánandó a mai baloldal. A posztmodern polgárosodás ugyanis rosszabb, mint bármiféle „neonáci fenyegetés”. Az „antifasiszta” nosztalgia ezen éppúgy nem segít, mint a német titkosszolgálat által előszeretettel használt, de legalábbis megtűrt baloldali erőszakcsoportok importja.

A baloldali szélsőségesek akciója után a magyar jobboldal válasza egyértelmű kell, hogy legyen. Világossá kell tenni, hogy a bűnüldözés állami feladat és nem politikai kérdés. A törvény teljes szigorával kell fellépni a támadókkal szemben. A politikai kérdések ezután következnek. Tisztázni kell, hogy nem a baloldal a fő ellenség. Akárhány fejet vernek szét, alapvető stratégiai hiba lenne ebből arra következtetni, hogy 2023-ban produktív konfliktusra törekedhetnénk a tulajdonképpeni baloldallal szemben. Ez egy szubkulturális zárvány. Értelmes konfliktus csak a technokrata elitcsoportokkal és a baloldalt alkalmi felhasználás céljára fenntartó globális hálózatokkal szemben lehetséges. A régi fogalomkészlet szerint tehát nem a marxistákkal, hanem a liberálisokkal állunk szemben. Ennek még akkor is tudatában kell lenni, ha épp a mi fejünket verik véresre a szélsőbaloldaliak. Elismerem, nem könnyű, de parancsolóan szükséges ez a tisztánlátás, mert az „antifasizmus” mindig is eszköz volt. Fegyver. Tehát nem azt kell nézni, hogy milyen lövedékekkel van betárazva, hanem azt, hogy ki tartja a kezében. Csak ez mutatja meg az „antifasizmus” valódi arcát.

A szerző eszmetörténész