Tájkép csata előtt

„Jó, de akkor kire? Mondja meg, hogy kire!” – ezt a kérdést tette fel a magyarországi ellenzék egyik értelmiségi háttérembere, Horváth András volt adóhivatali szakértő. A neki címzett állampolgári felvetés arra vonatkozott, hogy a választópolgár ugyan most kire adná le a voksát, ha történetesen nem a jelenlegi kormánypártokra kívánna szavazni, minek alapján válasszon az ellenzéki térfélen. Említett szakértő a posztjában azt fejtegette ennek kapcsán, hogy az ellenzéki pártok összefogásos modellje legfeljebb kétmillió szavazó megszólítására képes, ami nem kevés, hanem édeskevés a kormányváltáshoz. A kormánypártok masszívnak tűnő hárommilliós tábora pedig még ha jelenleg apadt is, újabb kétharmadhoz vezetne.

Igaz ez még úgy is, hogy a tavasszal a Fidesz–KDNP-re szavazók körében megfigyelhető a lemorzsolódás, nem is csekély mértékben. A Medián például a közelmúltban a teljes szavazókorú népességben a kormánypártok veszteségét tizenhat százalékra mérte, ám a virtuális csökkenés – hiszen momentán nincsenek választások – a meglévő különbségek tekintetében javulást egyáltalán nem jelentett az ellenzéki pártok számára. Csupán a régi tortát osztanák újra, ráadásul úgy, hogy a Magyar Kétfarkú Kutyapárt még a parlamentbe is bejutna, míg az MSZP, a Jobbik, a Párbeszéd és az LMP önállóan annak küszöbét sem tudná megközelíteni.

A tizenhat százalék lemorzsolódó kormánypártokra szavazó tehát nem hozzájuk, pusztán a bizonytalanokhoz vándorolna.

Az említett szakértő talán ezért is azt a következtetést vonta le, hogy a mai parlamenti ellenzéki garnitúra a jelenleginél, illetve a tavaly áprilisinál több szavazót mozgósítani már nem képes. Ergo, ha valaki 2018, majd 2022 után ebben még mindig hinni akar, hát lelke rajta. „Ne higgyetek nekik tovább, innen már nincs felfelé, csak lefelé!” – buzdít az egykor még a kormányváltás érdekében lelkesítő adószakértő, aki korábban Márki-Zay Péter szolgálatába is szegődött, de benne épp úgy csalódott, mint a hagyományos pártokban.

A kormányváltásban reménykedő választópolgárok apátiáját csak tetézi, hogy az új liberális pártok közül még a Momentum is utat tévesztett. A párt arca, Donáth Anna európai parlamenti képviselő, korábbi pártelnök egy interjúban arról beszélt, hogy az ellenzéki oldalon elkezdődött „messiás-casting” teljes tévút, mert a politikában nincsenek messiások. Elismerte, hogy felültek arra az ellenzéki vonatra, hogy létezik olyan, hogy ellenzéki szavazó. Hogy zárójelbe kell tenni a kormányváltás miatt azt, amiért megalakultunk. Elhitték, hogy a tartalom másodlagos. Ez egy hamis út volt, és ezt igazolta a legutóbbi kétharmad is. Elismerte, hogy részt vettek egy olyan együttműködésben, amelyben csendben maradtak akkor is, ha úgy gondolták, hogy nekik van igazuk. Le kellett nyelniük a kritikát, így kevés mozgástér volt a „momentumosság” megőrzésére.

Szép dolog az önkritika, a baj ezzel csak az, hogy még most sem tudhatja meg a választó, mit is jelentene a momentumos vízió, hogyan működne az öncélú orbánozást elhagyó, illetve hogyan is nézne ki az önálló politikai narratíva.

Az ellenzéki politika totális összeomlását jelzi, hogy más véleményvezérek szerint egy nagy párt kellene sok kicsi helyett. Persze úgy, hogy az összefogás értékeit sem szabadna veszni hagyni. Ám más liberális megmondóemberek szerint ez épp úgy sületlenség, mint az „ellen-Orbán” keresgélése.

A teljes tanácstalanságban marad Gyurcsány Ferenc szánalmas pártja, a DK, amely 2014-ben még a legéletlenebb kés volt az ellenzék fiókjában, nagyjából Bajnai kegyéből került be az baloldali együttműködésbe, mára viszont az ellenzéki pártok nagy részét bedarálta. Az őszödi Böszme és b. neje, a DK-s árnyékkormány árnyék-miniszterelnöke biztos garanciát jelent a kormánypártok zsinórban ötödik kétharmadához 2026-ban.

Addig is, jól szórakozhatunk – Donáth Anna szóhasználatával – Gyurcsány trágárságain, az árnyékkormány határozatain, az ellenzéki pártoktól történő heti agyelszívásokon, a DK-s bornírtságokon.

A szerző újságíró