Törökmentő végvárivitéz-ivadékok a romoknál

Az összeomlott törökországi házak alól magyar önkéntesek által a tíz körmükkel kikapart egy-egy újabb megmentett kisgyermek sírása, mint diadalmas harsonaszó szállt a romok felett. Világgá kurjantotta: a valódi érzések és gondolkodás nélküli modern kor elfajzott fura emberéből mégsem veszett még ki a szolidaritás, a segítőkészség, az áldozatvállalás.

A természeti katasztrófa az éjszakai álmában ért, több tízezer kortársunkat temetett maga alá, ám a tragédia egyúttal felszínre préselte az igazi emberi értékeket is. Bebizonyította, hogy ha tényleg nagy a baj, akkor már nem a pénz diktál. Felcsillan ilyenkor az önzetlen, jóra való törekvés erénye.

A Hunor mentőcsapat. a Katolikus Karitász, a Budapesti Tűzoltószövetség és a többi hasonló szervezet önkénteseinek az áldozatok felkutatására éjjel-nappal tartó küzdelme túlmutat magán a segítő akción. Persze más országok aktivistái is a földrengés helyszínére siettek, de az elsők között érkező honfitársaink gesztusa mégis különösen értékes. A mohácsi vész, a százötven év török uralom (basáskodás) ugyanis beleégett a magyar néplélekbe, észrevétlenül máig is hatással van világlátásunkra, kultúránk, nemzeti identitásunk alakulására. A hajdani viharos időkre naponta emlékeztet például a nándorfehérvári diadalt felidéző déli harangszó is.

Egyedül mi érthetjük, milyen bizarr fintora a történelemnek, hogy az egykori rettegett hódítok utódainak most a mi magyar mentőcsapataink nyújtottak önfeláldozó segítséget török életek megmentésére. A Balassi Bálint által csaknem ötszáz éve megfogalmazott verssor új értelmet nyerve a végvári vitézek mai ivadékaira is érvényes: „Emberségből példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak.” Természetes reflexként ezt diktálja az egyetemes emberi voltunk, a humánum.

Az viszont nagyon is természetellenes, hogy amíg nemzetközi összefogással a törökországi katasztrófa helyszínén sok önkéntes életeket mentett, addig ezer kilométerrel távolabb az orosz–ukrán háborúban versenyt öldöklik egymást az emberek. A látványos kontraszt még inkább rávilágit a háború abszurditására. Mindkét oldalon kényszerűen, kézzel-lábbal tiltakozásuk ellenére hadra fogott fiatalok feszülnek egymásnak.

A fegyverbiznisz felülír minden józan észt. Hiába a földrengés helyszínein a romok alá szorultak segélykiáltása, a markoló- és kőtörő gépeknél zsírosabb profitot hoz a tankgyártás. A technikai felszereltség hiánya miatt pedig a betonkoporsókban rekedt, több ezer áldozat a fegyvergyártás „járulékos veszteségeként” kínok kínjai közt fagy halálra. A fronton pedig folyik a gyilkolás. Az Európai Unió vezetői azonban újabb fegyverszállítmányokat erőltetnek. Nem akarják tudomásul venni, hogy a béke feltétele nem a konfliktus hiányán, hanem a konfliktus kezelésének képességén múlik.

A törökországi és szíriai katasztrófa sújtotta városokban honfitársaink megfeszített erejű, bevállalós embermentése büszkeséggel tölthet el minden magyart. Ez a sandaságoktól mentes, pozitív érzés erősítheti önbecsülésünket, az összetartozás felemelő élményét. Önkéntes mentőseink nem csupán embereket szabadítottak ki a romok alól, de példaadásukkal közelebb vihetnek a nemzeti konszenzus megteremtéséhez is.

Ráadásul a foglalkozásuk szerint egyebek között idősgondozó, jogász, ápoló, hétköznapi hősök nem tömjénezik magukat. Távol áll tőlük a Tanú című film Bástya elvtársának mentalitása. „Ha valamit szeretek magamban, az a szerénység.” Mi viszont itthon, a kényelmes fotelből a tévén látva őket dolgozni a veszélyes terepen, elmondhatjuk: szerénységük miatt is szeretjük őket.

A szerző újságíró