Köszönjük, Behemót!

Nehéz megfejteni a transzatlanti vágykeresztség tapasztalatát. A lélek halk sóhajjal kiszakad a testből, átrepül az óceán fölött, megmártózik kőolajban, folyékony acélban és műanyagban, azután esküt tesz, hogy soha többé nem követi a saját érdekeit. Jeszenszky Géza nemrég leírta egy publicisztikájában mindazt, ami nem e misztérium legbensőbb körébe tartozik, hanem vallásszociológiai szempontból is elemezhető. Sorait olvasva az a benyomásunk támad, hogy az amerikanizmus csakugyan egy politikai vallás, amelynek hittételei, kultusztárgyai és szigorú erkölcsi szabályai vannak. Az amerikai identitásról szóló írásában Huntington azt írja, „az amerikai hitvallás Isten nélküli protestantizmus”. Ez pontos. Mivel Voegelin és tanítványai eleget írtak arról, hogyan viselkedik egy politikai vallás, itt nem erről kívánunk szólni. Úgyis világos kontúrokkal bontakoznak ki a szemünk előtt az amerikanizmusra jellemző nyárspolgári lelkesedés, a vallásos rajongás és kíméletlen fanatizmus képei. Ezek a képek töltik meg a globális médiát. Kétségkívül vallásról van tehát szó, amelynek ortopraxisát világszerte fegyverropogás kíséri. Ahol csak megjelenik, ott a hatalom veszi kölcsön az igazság köpönyegét.

Jeszenszky Géza a credo quia absurdum (hiszem, mert képtelenség) különösen bizarr alakváltozatát mutatja fel a magyar nyilvánosságban, amikor említett cikkében hitet tesz az amerikanizmus mellett. A volt külügyminiszter ugyanis a Magyar Nemzet hasábjain nem kevesebbet állít, mint hogy az Egyesült Államok joggal nevezhető jóindulatú Behemótnak, hovatovább, Amerika „a” jóindulatú Behemót! Mert – kérdi Jeszenszky – „nem jót akart az Egyesült Államok Vietnamban, Irakban és Afganisztánban is? Meggátolni a kommunizmus terjedését Délkelet-Ázsiában, a saját állampolgárait brutálisan elnyomó, szomszédait megtámadó Szaddam eltávolítását, a terroristák fészkének a kifüstölését? Nem volt kulcsszerepe a kommunista dominók eldőlésében? És nem képtelen állítás, hogy az Egyesült Államok gyöngíteni akarja Európát, az Európai Uniót? Ellenkezőleg, a II. világháború után a Marshall-tervvel segítette, építette újjá, megalapozva annak prosperitását.”

Nem illendő gúnyolódni mások vallásos hitén, ezért néhány szikár megállapításra kell szorítkoznom. Ami „a” jóindulatú Behemótot illeti, azt hiszem, nincs okunk hálát rebegni egyetlen nagyhatalomnak sem azért, hogy következetesen érvényesíti az érdekeit. Az Egyesült Államok Vietnamban, Irakban és Afganisztánban is a saját, globálisan felfogott érdekeit képviselte, ahogy a Marshall-tervvel is egy eurázsiai hídfőállás létrehozása volt a célja. Persze, mióta leomlott a vasfüggöny, inkább már gázvezetékeket robbant az Balti-tengeren… Felteszem, mindezt a „hegyre épült város” nagyobb dicsőségére teszi, az emberi nem iránti, osztatlan szeretettől felindultan. Ugyanis Amerika csak jót akar. Ijesztő belegondolni, hogy Jeszenszky Géza talán tényleg komolyan gondolja mindezt, és ugyanezzel a lángoló idealizmussal képviselte Magyarország érdekeit a nemzetközi politikában. Valóban ijesztő. Jaj, azoknak, akik elhiszik szövetségeseik propagandáját, mert pontosan ez az önfeledt ráhagyatkozás veszi el minden józan ítélet lehetőségét!

Találóan jegyezte meg Panajotis Kondylis a maga kíméletlen realizmusában, hogy „ami a szovjet kommunistáknak tegnap még »proletár internacionalizmus« volt, az ma az amerikaiak számára az »emberi jogok«.” Tudniillik, minden nagyhatalom erkölcsi kódokat használ, hogy elérje gazdasági és hatalmi céljait. Minden nagyhatalom maga teremti meg az alkalmat és az erkölcsi jogalapot, hogy beavatkozzon a világrend alakulásába. A sivatagban őrködő asszír sztéléktől a méloszi dialóguson át egészen Arany János Civilizáció című verséig sok meditációs tárgyat választhatnánk, hogy jobban megértsük a birodalmak hatalmának titkát. De a kérdést röviden úgy is össze lehet foglalni, hogy minden esetben politikai és gazdasági eszközök kapcsolódnak össze egy univerzális erkölcsi legitimációval. Ezt a képletet érti félre a volt külügyminiszter, amikor jóindulatú Behemótnak nevezi az Egyesült Államokat.

„Csúnya az amerikai kapitalizmus?” – kérdezi ironikusan szerzőnk, azért, hogy ezzel rögtön el is bagatellizálja a felvetést. – Igen, iszonyúan csúnya! – válaszolhatjuk erre. – Lealacsonyító és közönséges, továbbá összeegyeztethetetlen Európa esztétikai és morális alkatával. Mi a kérdés? Nem véletlenül idegenkednek egymástól az európaiak és az amerikaiak. Miközben nyilvánvaló, hogy megszámlálhatatlanul sokféle amerikai és rengeteg különböző európai típus létezik, a sztereotípiák hatalmával is számot kell vetnünk. Az atlanti kultúra megingathatatlan egységét jól érzékelteti, hogy az európaiak szerint amerikai szövetségeseink kövér és buta emberek, akik atombombát hordanak a zsebükben. Az amerikaiak szerint viszont mi vagyunk cigarettázó pszichopaták, akik fejből idézik Hitlert ógörögül. A megbecsülés és bizalom tehát kölcsönös.

De félre a tréfával, egy dologban igazat kell adnunk az atlantistáknak. Amit eddig leírtunk, semmit nem von le annak jelentőségéből, hogy jelenleg egyedül az Egyesült Államok biztosítja Európa védelmét, egyedül ő képes hatékonyan ellenőrizni a Földközi-tengert, és – ahogy az angolszászok sajátos modorában hívják – „Európa lágy altestének” sorsát is amerikai politika dönti el. Talán nem is olyan sokára keleti kérdés helyett déli kérdésekről fogunk vitatkozni. A Földközi-tenger peremországainak szisztematikus és célzott meggyengítésével az Egyesült Államok már elérte azt, ami az orosz–ukrán háború kapcsán is megmutatkozott: Európa elveszítette az önrendelkezését, és végzetesen sebezhetővé vált. Ebben a helyzetben egy kívül kemény, belül viszont puha, globális gazdasági terrorizmusra berendezkedett, kulturálisan pedig éppen széthulló rezsim jóindulatára vagyunk bízva, amelynek katonái még semmiért nem éreztek lelkiismeret-furdalást, amit napszemüvegben követtek el. Köszönjük, Behemót!

A szerző eszmetörténész