Gyakran halljuk, hogy „jó lenne már túllépni Trianonon” vagy „nem kellene ezzel már ennyit foglalkozni”. Biztos, van a világnak számos pontja, ahol ezzel a kérdéskörrel valóban értelmetlen foglalkozni, de nekünk itt, a Kárpát-medencében soha nem szabad ismét szőnyeg alá söpörnünk az emlékezést, úgy, ahogy majd' fél évszázadon át ránk erőltették, leginkább azért nem, mert még mindig túl sok a nem tisztázott részlet, és korántsem vagyok meggyőződve róla, hogy a tanulságokat őszintén le mertük vonni.
Most éppen a Duna TV által január 31-én sugárzott, 2021-ben készült film, a Béke – A nemzetek felett című alkotás adott apropót a töprengésre. Aki látta, vagy a mozikban már korábban megtekintette, abban mély nyomokat hagyott, pedig mint afféle dokumentum-játékfilm, nem törekedhetett a teljességre, és leginkább a Párizsba küldött békedelegáció tevékenységét igyekezett feltárni. A magyar és francia történészek közreműködésével készült film részletesen bemutatja azt a lehetetlen helyzetet, amelyben az Apponyi Albert vezette küldöttség megpróbálta enyhíteni az akkor már többé-kevésbé itthon is ismert diktátum feltételeit. Nem volt könnyű dolguk, hiszen lényegében karanténba zárták a teljes magyar delegációt, nehogy a sajtón keresztül szembesítsék a francia népet az igazságosság magvait is elvető, megdöbbentő visszaélésekkel. Miként azzal is szembesülhettünk, hogy az eseményeknek volt egy olyan pontja – eredetileg meg sem akarták hallgatni a magyar képviselőket –, amikor az ismertetett tények tükrében az angol és az olasz miniszterelnök is elbizonytalanodott, sőt mindkettő hajlott volna kisebb határmódosításokra, ám a franciák nyomására elálltak az egyszer már elkészített tervek felülvizsgálatától.
Sok, sok olyan részletet ismerhetünk meg az alkotás jóvoltából, amelyek alapján nem túlzás kijelenteni, hogy a számunkra tragikus határmegállapítást alapvetően befolyásolta az őszirózsás forradalom, majd az azt követő tanácsköztársaság, hiszen ezek miatt 1920 januárjáig a győztesek azt sem tudták, kivel tárgyalhatnának, kit tekinthetnek Magyarország képviselőjének. Az elmulasztott több mint egy év pedig végzetes volt; más vesztes országok addigra kicsikart engedményeivel szemben rajtunk vehettek elégtételt a győztesek.
A film ugyan részletesen nem foglalkozik – nem is illeszkedne a keretei közé – az elszalasztott esélyek elemzésével, ám a történészek megállapításából is kiviláglik, hogy a Magyarország sorsát akkor irányító politikusoknál nagyobb formátumú személyiségek érdemben befolyásolhatták volna a végső döntéseket. Annál is inkább mondhatjuk ezt, mert éppen a Tanácsköztársaság által a szlovák betörésre válaszul adott ellentámadás mutatta meg, hogy környezetünkben akkor nem volt érdemi katonai erő, és nem csupán északon, de keleten sem, hiszen a román hadsereggel szemben fellépő, kis létszámú, szedett-vedett módon felszerelt Székely Hadosztály is képes volt az érdemi ellenállásra.
A trianoni diktátumnak ezernyi tanulsága van, de kétségtelenül a legmarkánsabb, hogy kisszerű, szűk látókörű, önsorsrontó, a megoldásokat mások kegyeitől váró politikusokkal nem lehet megvédeni érdekeinket. A kezdeményezésről lemondó, a „nagyok” jóindulatában bízó vezetők csak pusztulást hoznak az országra, még a bajok enyhítésére sem képesek, nemhogy valódi jövőképet mutatni az országnak. Ezek a tanulságok pedig nem múltak el Trianonnal, napjainkban is fájóan tetten érhetőek, ahogy a kisebb nemzeteket semmibe vevő geopolitika sem a múlt poros emléke csupán.
A szerző vezető szerkesztő