Kő András

Vélemény és vita

A tiszteletről

A tisztelet napjainkban elhanyagolt fogalom. Régimódi dolog – vélhetik egyesek. De hát az elegancia nem pusztán felszínes valami, hanem egy módja annak, hogy az ember kifejezhesse megbecsülését a másik emberrel szemben

Ezt a jegyzetet kezdhetném rosszalló szavakkal, mégis inkább a szomorú jelzőt illesztem ide. Elnézem ugyanis a kormányinfókon részt vevő férfikollégák többségének öltözékét, s ha nem tudnám, milyen eseményt közvetít a televízió, hihetném, hogy valamilyen sportrendezvény sajtótájékoztatóját látom. A tarka pulóverektől a sportos felöltőkig, a színes ingektől a különböző pólókig, a sokféle dzsekiktől a legújabb szvetterekig minden megtalálható a helyszínen, csak a sötét zakók, öltönyök nem. (Tisztelet a kivételnek!) Pedig a jelen lévő újságírók öltözékükkel is tiszteletet sugallhatnának a sajtótájékoztatót tartó politikusok felé.

A tisztelet azonban napjainkban elhanyagolt fogalom. Régimódi dolog – vélhetik egyesek. De hát az elegancia nem pusztán felszínes valami, hanem egy módja annak, hogy az ember kifejezhesse megbecsülését a másik emberrel szemben. Nem parancsoló, nem erőszakos fogalom, csak bizonyos helyzetekben elvárható követelmény. Önkéntes. Nem lehet kicsikarni. Vagy van, vagy nincs, mint a humor. De ha van, kincs. Független a politikai hovatartozástól. Vagy mégsem? Elnézem például a francia, olasz vagy amerikai kollégákat a hasonló sajtótájékoztatókon, és megállapíthatom, hogy sötét zakót vagy öltönyt viselnek. Minél őszintébb tiszteletet adunk másoknak, annál őszintébb tisztelet illeti meg saját személyünket. „A tisztelet nem tesz vakká: csak az ítéleteinket nemesíti meg” – állította egyik írásában Jókai Anna. Hát igen, nélküle csak átlagemberek vagyunk. A tisztelet vezérelv, adomány, világítótorony. Szabályokból és alázatosságokból fakad. Nem alá- és fölérendelés kérdése. Hiánya lefokozza, eltünteti az értékeket, a hagyományokat. Az egyetlen dolog, amit nem lehet megvásárolni. A tiszteletadás ugyanakkor nem jelent feltétlenül kedvességet. Tudniillik azokat is lehet tisztelni, akiket nem szeretünk.

A tiszteletlen öltözéktől csak egyetlen lépés vezet a modortalan viselkedéshez. Emlékszem, későbbi köztársasági elnökünket – amikor még a főpolgármesteri székért szállt versenybe – felkereste egy HVG-s újságírónő, és agresszíven indított. Úgy lépett a jelölt szobájába, mint aki rögtön felfalja. Valahogy úgy, mint az az ökölvívó, aki még a boksz vezényszó elhangzása előtt odacsap. Mondta a magáét, aminek a lényege az volt: honnan veszi a jelölt a bátorságot, hogy piros–fehér–zöld melegítőben fényképeztesse magát? Vérvörös fejjel kérdezte: „Hogy jön maga ahhoz, hogy a politikába ártsa magát?” „Hát, ide figyeljen! – mondta a kérdezett. – Álljon meg a menet! Milyen interjú lesz ebből? Nyugodjon meg, számoljon tízig, és utána elkezdhetjük. Maga egy attraktív, csinos nő, méltatlan az egyéniségéhez ez a viselkedés.” Ezektől a szavaktól az újságírónő megszelídült, és a végén kenyérre lehetett kenni. (Ennek a fordítottja is igaz, amikor az interjúalany semmibe veszi az újságírót, és magas lóról beszél.)

Írhatnám azt: annyi tiszteletet kapunk, amennyire igényt tartunk. De hát, hogyan lehet egy kormányinfón arra kényszeríteni a kollégákat, hogy a tiszteletet tekintsék kötelező gesztusnak? Azáltal is, hogy a divatos, a lezser helyett klasszikus öltözéket válasszanak. A tisztelet végső soron annak a jutalma, amit az ember ad. Ajándék. Emerson amerikai esszéíró tanácsa elgondolkodtató: „Van még egy oka annak, hogy jól öltözz, mégpedig az, hogy a kutyák tisztelik ezt, és nem támadnak rád jó ruhában.”

A szerző újságíró