TGM hiánya

Meghalt az utolsó baloldali esszéista, akire illik ez a kitüntető elnevezés. Mielőtt bármi mást tennénk, meg kell állnunk egy pillanatra, hogy végighordozzuk tekintetünket a TGM nélkül maradt baloldalon. Most látszik csak a veszteség mértéke. Semmi sem állja többé útját a gondolattalanságnak. Hölderlin helyett mostantól „slam poetry” lesz. Esszé helyett mémek jönnek, s a közértelmiség hűlt helyén tartalomgyártók fognak terpeszkedni, szégyentelen vásári komédiások és technokraták. Alattuk a hermeneutikai kárhozat kommentpoklai nyílnak majd. Valami elmúlt, és a lélek ilyenkor hiába kér haladékot: „Csak egy nyarat még, óh, ti Hatalmasok, / s egy őszt az érett dalra, hogy a szívem / az édes játékkal betelve / kész legyen az örök elmúlásra!” A párkák kíméletlenek, mint mindig.

Ma globálisan hanyatlik az a közéleti szerep, amelyet TGM a sajátjának érzett. A public intellectual, vagyis a közügyek iránt elkötelezett értelmiségi teljesen elveszíti társadalmi jelentőségét és hatóerejét. Így van ez három okból is: az első és legfontosabb ezek közül mindenképp az, hogy megváltozik a tudás formátuma, kiváltképp a közügyekkel kapcsolatos ismeretek válnak bámulatos gyorsasággal külsővé és foszlanak le a jellem benső magváról, ezzel elválva világba vetettségünk személyes tapasztalatától és mindattól, ami a létezőkre, dolgokra és eseményekre adott válaszainkat ihleti. Így a kultúra és az egyéniség is kénytelen absztrakt formát ölteni, a szubjektum pedig lemond arról, hogy beavatkozzon a „világ” és a „történelem” ügyeibe. Politikáról már szó sincs. Hérakleitosz egyik töredéke szerint „ahhoz kell igazodni, ami közös. De bár a logosz közös, úgy él a sok ember, mintha külön gondolkodása volna”. Ma pedig úgy él a sokaság, mintha egyáltalában nem is lenne logosz, vagy mintha nem lenne semmi, amihez igazodni kellene. A principium individuationis ilyenformán nem is az egyedítés, hanem a csonkítás elvét jelenti.

Ez vezet át minket a második okra, amiért búcsút kell intenünk a közértelmiségi karakterének. Végbement a társadalmi alrendszerek differenciálódása. Röviden tehát: a bomlás. Eljött a szakértők és a menedzserek kora. Onnan tudjuk biztosan, hogy ütött a közértelmiség órája, hogy egyre többet halljuk azt a korszakhatáron használatos mondatot, hogy „hallgassatok a rátok nem tartozó ügyekben”. Az újkor hajnalán még a jogászok mondták ezt a teológusoknak, a huszadik század elején már tömeget életre keltő demiurgoszok szóltak így a jogászokhoz. A „tézis-antitézis-szintézis” logikáját követve eljutottunk oda, hogy ma már mindenki ezt mondja mindenkinek. Szakértelem, magánterület, csonkegyedítés, közparlag. Ami a kérdés érdemét illeti, megállapítható, hogy politizáló értelmiségre csak a vallás által integrált társadalmak felbomlásától az élet technikai újjászervezéséig volt igény. Előtte a papság közvetítette azt a bizonyos logoszt, amelyhez igazodni kellett, s amellyel a hagyomány révén meghitt azonosságban élt az ember, mostantól viszont humánerőforrás-menedzsment gondoskodik rólunk. A politika fórumjellege ezzel megszűnt.

Végül a harmadik tényező, amely miatt nem találkozunk többé a közértelmiséggel, az a vad, kaján nihilizmus, amely épp most marja el szemünk elől a kultúra maradékait. Nietzsche szerint akkor beszélhetünk nihilizmusról, ha „hiányzik a felelet a »miért«-re”. Ő persze úgy gondolta, hogy ha előáll ez a helyzet, végre saját értéktáblákat írhatunk. Esetünkben másról van szó. Továbbra is hiányzik a felelet, csak épp ma minden „miértet” agyonütnek egy „hogyannal”. Emlékezzünk csak az ellenzék választási retorikájára az elmúlt ciklusokban! Hát nem a „hogyan” orgiája, pokla és dögkútja a mai baloldal? De igen, az. És ez csak a kisebbik baj: valószínűleg arra ítéltettünk, hogy hosszú ideig együtt éljünk a mindent elemésztő globális „hogyannal”. A kultúraellenes nihilizmus tort ül a világ fölött.

Tamás Gáspár Miklós a maga „miért”-jeivel végtelenül anakronisztikus alakja és ebből fakadóan teljes értetlenségtől övezett bölcselője is volt a baloldalnak. A politikai térben rég megszűnt már a közértelmiség számára fenntartott hely, filozófuskörökben viszont változatlanul szánalommal vették tudomásul, ha valaki „a médiában pocsékolta el a tehetségét”, így az esszé maradt TGM eszköze, hogy fórumot teremtsen gondolatainak. Az esszé olyan integráns világlátást követel, amilyennel a megszűnő közértelmiségnek kellett rendelkeznie. Most félő, hogy belépünk egy esszé utáni korba. Minden körülmény erre utal, de ne legyen így! A műfaj magyar formája a huszadik században nem is szöveg volt, hanem, azt hiszem, séta mint világnézet, amely – mondanom sem kell – vigasztelibb és kíméletesebb a marxizmusnál. Ezt hagyta ránk írásaiban Tamás Gáspár Miklós.

A szerző eszmetörténész