Két hónapja az amerikai kongresszusi választásokat követően még reménykedni lehetett, hogy talán megindulhat valamilyen értelmes párbeszéd az orosz–ukrán háború kapcsán, ami fegyverszünethez és végül a békéhez vezethet. Akkoriban jól hallhatóan békülékenyebb hangokat ütött meg az ukrán elnök, Volodimir Zelenszkij is, aki amerikai jóváhagyás nélkül talán még vécére sem megy.
A választások óta eltelt két hónapban azonban újabb fordulat következett be. Amióta kiderült, hogy a Trump által támogatott republikánusok a vártnál csak kisebb különbséggel nyertek a kongresszusban, míg a szenátust megtartották a demokraták, és így a jelenlegei vezetés nem került szorult helyzetbe, ismét elfogytak a békülékeny hangok, újfent a harciasság nyert teret. Járulékos veszteségként a két hónap során meghalt további néhány ezer ember, de a magasabb szempontokat mindez nem érinti.
Talán furcsa, hogy Joe Biden helyett a homályosan hangzó, személytelen „vezetés” kifejezést használtam, de hát köztudottan a világ egyik vezető hatalmát ténylegesen nem az állam elnöke vezeti – ő örül, ha reggelente megtalálja a fogkeféjét, és ha a napot kínos baki nélkül zárja, akkor azt már felírja a kéménybe –, helyette egy titokzatos csapat irányítja az ügyeket.
A washingtoni héják nem most jelentek meg, az államok létrehozása óta köröznek a Fehér Ház környékén, ám ebben az évszázadban – egy rövid időszakot leszámítva – lényegében átvették a hatalmat. Súlyos félreértés lenne azt hinni, hogy Biden felerősödő demenciája miatt szabadulhattak el; már sokkal korábban zabolázatlanná váltak, talán éppen az ikertornyok 2001-es lerombolását követően. Sokáig pártállástól függetlenül, elnökökön átívelően alakították az amerikai geopolitikát, majd Barack Obama béke Nobel-díja nyomán annyira felbátorodtak, hogy csak egy rendkívüli személyiség állíthatta le őket. Most értékelhetjük igazán, hogy sok-sok évtized után Donald Trump volt az első elnök, akinek az országlása idején nem tört ki újabb háborúskodás.
Trump kétségtelenül megosztó személyiség, mert mindenki az, akinek határozott elképzelései vannak a világról, és még inkább azzá válik, ha a héják úgy érzik, teret veszítenek, veszélybe kerülnek alaposan kidolgozott terveik. Márpedig egy sas mellett tucatnyi héja sem tud szóhoz jutni, az egyetlen lehetőségük, ha a sast száműzik.
Szívós, kitartó sivalkodásukkal célt is értek, és két éve ismét átvehették az irányítást, folytathatták az évtizedek óta tartó viszályszítást. Ami korábban Szíriában nem vált be, Putyint nem sikerült lehetetlen helyzetbe hozni, az Oroszország közvetlen szomszédságában beteljesült. Ukrajnában horogra akadt Putyin, akire lényegében felbukkanása, és az országában zajló szabadrablás leállítása óta vadásznak. Mert a fő cél nem Ukrajna, még csak nem is valamilyen homályos nyugati demokratikus értékrend terjesztése, hanem Oroszország, amely Putyin eltüntetése után, egy legyengített állam esetén, sokkal könnyebben és főleg nagyobb haszonnal rabolható ki. Az ukránok csupán a járulékos veszteséget jelentik, ahogy a földönfutóvá tett több millió szír is csak az volt Washingtonból nézve. Az ő gondjaikat oldja meg Európa, az alárendelt cseléd, aki szemtelenül túl jó kapcsolatot alakított ki Oroszországgal, s most hűséges ebként simul gazdája lábához, túllicitálva a leglehetetlenebb kéréseket is.
Ezért nem érdeke jelenleg Washingtonnak a békülékenység, még a Putyin által felvetett ortodox karácsonyi tűzszünet gondolatától is elborzadtak. A béke megerősítheti Putyint, fenntarthatatlanná tenné a szankciókat, a háborúba fektetett minden dollár értelmetlenné válna.
Nincsenek illúzióim, két elvesztegetett év következhet, leghamarabb 2024 hozhat változást, ha a héjákat végre pihenni küldik a Fehér Házból.
A szerző vezető szerkesztő