Foglalt hely

Futólag ugyan, de a migráció kérdése is felmerült a csütörtöki kormányinfón. Az újságírói kérdésben az hangzott el, igaz-e, hogy a jelenség már Vas vármegyére is átterjedt. Tapasztalatom szerint a helyzet picit bonyolultabb, és hogy ezt megvilágítsam, kivételesen engednem kell a vezércikkek megszokott tárgyilagos stílusából, és egy személyes élményt kell elmondanom.

Január első hetét Mosonmagyaróváron töltöttük. Már arról is érdemes volna hosszabban értekezni, milyen változásokon ment keresztül Moson vármegye egykori központja: az eredetileg harmincezres várost jelenleg több mint ötvenezren lakják. Ahogy Sopronban, itt is felduzzadt az ország olyan területeiről érkezőinek a száma, ahol kedvezőtlenebbek a megélhetési lehetőségek. Az Alföldről, Borsodból költöznek ide az emberek, hogy szerencsét próbáljanak Ausztriában. Hogy a munkaerő mégis hová tűnik valójában, érthetetlen, a helyi magyar vállalatok ugyanis folyamatosan emberhiánnyal küzdenek, de még az olyan osztrák cégek is lasszóval fogják a dolgozót, ahová tíz-tizenöt éve csak komoly feltételeknek megfelelve lehetett bejutni. Ilyen például a Billa áruház. A városba irányuló fluktuáció egyébként mindent megváltoztat, amit az „őslakosok” kifogásolnak: egyre nő a városban a forgalom, a zsúfoltság, és változik az itt élők mentalitása is.

De nem csak a magyarok igyekeznek Nyugat felé. Az óvári pihenést egynapos bécsi utazással tettük teljessé. Megtörtént velünk az, ami a nem végállomáson felszállók bosszúsága: a vonaton már ültek a helyünkön. Egy meglehetősen népes család tagjai foglalták el a kifizetett üléseinket, és közölték azt is, hogy nem hajlandók onnan felállni. Csak meglehetősen határozott fellépéssel sikerült elérni, hogy mégis összébb húzzák magukat, ezt sem volt könnyű elérni, mivel úgy tettek, mint akik nem beszélnek egyetlen nyugati nyelvet sem (Ausztria felé igyekezve ez erős hátrányt jelent).

Nem sokkal később megérkezett az osztrák kalauz, egy kedves, vékony alkatú, barátságos hölgy, aki jegyet és útlevelet kért a népes családtól. Ekkor hangzott el a kulcsmondat: ők Ukrajnából valók, mondták. És ettől a pillanattól már nem számított sem az, hogy nem váltottak helyjegyet, mert nem tudták, hogy kellett volna, sem az, hogy más helyén ültek. Ukrajnából voltak.

Mindez, persze, apró bosszúság, és joggal kerülhet elő a kérdés: mi ez ahhoz képest, amikor valakinek egy háború elől kell menekülnie? Mégis valahogy megint az ugrott be, hogy mindig vannak egyenlőbbek. Felidéződött az, ahogy 2015-ben a Keleti pályaudvarra jegy és érvényes úti okmányok nélkül érkezőket, akiket a magyar hatóságok teljes joggal feltartóztattak, osztrák civil szervezetek taxikonvojjal vitték Bécs irányába, az, hogy az unió megdorgálja Magyarországot, mert az érvényes jogszabályok értelmében megpróbálja megvédeni az EU külső határait.

Gimnazista koromban, 1987-ben megtörtént velünk, hogy a román vasút eladta még egyszer a helyeket, amelyekre mi már egy hónappal korábban jegyet váltottunk, így amikor Brassóban felszálltunk, kiderült, hogy már Bukarest óta ülnek az üléseinken, ráadásul ők is érvényes jeggyel, így nem volt mit tenni. Tizenkét órát utaztunk a padlón. Akkor azt hittem, ilyen többé nem fordulhat elő velem, pláne nem Ausztria felé utazva. Hát eljött ennek is az ideje.

A szerző főmunkatárs