Az élelmiszer ára

Nem is olyan régen ágazati szakértők még arról beszéltek, hogy az EU 27 tagországában összességében szerény mértékben csökken a húsfogyasztás vagy stagnál. A szakemberek között volt, aki úgy látta: az uniós társadalom öregszik, ezért sem kell már annyi hús Európa-szerte, mint korábban. A hús helyett ugyanis inkább több zöldséget és gyümölcsöt esznek az európai emberek. Magyarországon pedig – tette hozzá ugyanez a szakértő – a 2008-ban kirobbant pénzügyi-gazdasági válság óta főként a jövedelmi helyzet miatt csökkent a húsfogyasztás.

Nos, utóbbi kapcsán helyesebb lett volna talán a jövedelmek helyett a változó fogyasztói szokásokra hivatkozni. Már csak azért is, mert ugyanez az szakember nem sokkal később arról is beszélt, hogy drasztikusan átalakul az élelmiszer-fogyasztás: „Miközben a következő évtizedekben az élelmiszer iránti kereslet 70 százalékkal is nőhet, a jövőben hús hússal lesz a menü, és a tejtermékek fogyasztása is bővülni fog” – mondta.

Fentiek alapján el lehetett gondolkodni azon, hogy mi lesz, ha a húsfogyasztás továbbra is kétszer olyan gyorsan nő, mint a népesség. Míg 1960-ban még 22, 2015-ben már 42 kilogramm volt a hús egy főre jutó fogyasztása a világban, 2050-re pedig 52 kilogrammot jósoltak. Az elemzők szerint ez – azaz a fogyasztás várható növekedése – húzza a világ hústermelését, amelyben a sertés aránya 38, a baromfié pedig 35 százalék. S mivel az állattenyésztésben is a jövedelemszerzés a cél, nem nehéz belátni, hogy az élősúlyra jutó kedvezőbb takarmányozási mutatók miatt a baromfi nemsokára megelőzi a sertést. Ami ez esetben valóban kihat majd a keresletre is.

Egyelőre azonban nem a megtermelt élelmiszer mennyisége a probléma, sokkal inkább a globális elosztása, illetve a mostani – lokálisnak egyáltalán nem tekinthető – gazdasági krízis nyomán mifelénk is egyre inkább az ára. Európában ugyanis ma nincs kockán az élelmiszerek elérhetősége. A megfizethetőségük azonban egyre nagyobb aggodalomra ad okot egyre több alacsony jövedelmű háztartás számára. És ami tegnap még magától értetődő volt, mostanság már egyáltalán nem az: a rendelkezésre állás, a megfizethetőség, a kihasználtság és a stabilitás – már ami az élelmiszereket illeti. Ne kerülgessük: a feltörekvő országokhoz képest még mindig igencsak jóléti a mi jól kibélelt társadalmunk, az európai.

Hogyan is fogalmazott idei vízkereszt napi szentmiséjén Ferenc pápa? A katolikus egyházfő szerint a világ, amelyben élünk, nap mint nap nyugtatókat kínál lelkünk számára. Ilyenek például a fogyasztói javak, az „élvezet csábításai”, illetve a „jólét bálványozása”. Ez az oka annak, ha legfeljebb csak legyintünk a statisztikákra, amelyek szerint miközben a világ népességének már a harmada túlsúlyos – ebből 30 százalék elhízott – 800 millió ember alultáplált. További kétmilliárd pedig, ha eleget vagy sokat eszik is, nem megfelelő tápértékű ételt fogyaszt.

Az úgynevezett szakmai elemzésekkel már Dunát lehet rekeszteni, de hiába stratégiai prioritás a globális élelmezés- és táplálkozásbiztonság az EU-ban, ha hiányzik hozzá az átfogó élelmiszer-politika. Pedig egy életszerű és jól átgondolt, így következetesen végre is hajtható, magyarul működőképes közösségi szabályozás nemcsak az élelmiszerek sokat emlegetett tagországonkénti eltérő minőségére, hanem az ellenértékükre is hatással lehetne. De bármi is történjék a hangzatos nyilatkozatok és a pódiumintézkedések szintjén, ne legyenek illúzióink. A háborús szankciók kapcsán magát okosnak tartó Európa valójában nemcsak a más kontinenseken éhező tömegekkel, hanem még a saját szegényeivel sem törődik igazán.

Pedig tudják azt jól Brüsszelben is – ott tudják csak igazán –, hogy a mezőgazdasági termékek támogatásokkal torzított árának jó ideje nincs már köze az élelmiszerek fogyasztói árához. Ezért történhetett meg például néhány éve még az is, hogy a vaj ára az egekig drágult, akkor is, amikor a tej átvételi ára alacsony volt, aztán a vaj ára még ehhez képest is megduplázódott. De láthatjuk, hogy mindig van följebb: egy ismert áruházlánc agglomerációban működő üzletében a közelmúltban egy 200 grammos, 82 százalékos zsírtartalmú vajat (Gazda vaj, márkázott) adtak 1839 forintért.

Mondhatnók: a vajra nem vonatkozik az ársapka, de kár lenne ezen rugózni, mert ahogy mondani szokás: száz szónak is egy a vége. Vagyis a tagországok igyekezhetnek maguktól ilyen-olyan eszközökkel mérsékelni az élelmiszerek árát egészen addig, amíg azt érdemesnek, eredményesnek tartják. Félreértés ne essék: sokak számára igenis valódi segítséget jelent ez. Ám ha az uniós közösség szintjén nincs egységes erre vonatkozó szabályozás – márpedig jelen állás szerint még csak erre vonatkozó tervezet sincs –, már most lehet látni, hogy ki nevet a végén. Nem a fogyasztók.

A szerző újságíró