Azt hiszem, nincs jobb történet a jelenlegi magyar ellenzék állapotának átfogó és érzékletes leírására, mint amit a Kétfarkú Kutya Párt tett a napokban nyilvánossá a tavaszi országgyűlési választás kampányában legyártott, majd raktárban maradt 347 760 tekercs, kormányellenes vécépapírról, illetve azok szétosztásáról.
Már az is csiklandós következtetések levonására sarkallhatja az embert, ha belegondol, mi járhat azok fejében, akik ezt megfelelő eszköznek ítélik bármiféle üzenet célba juttatására, és képesek a legyártásukra a szétosztó párt becslése szerint – írd és mondd – 35 millió forintot áldozni. Miközben kérdések azért adódnak az eset kapcsán. Vajon a ceh kifizetése mellett a „stratégia” megalkotásához is kellett amerikai segítség, vagy ehhez elég volt az itthoni szürkeállomány, megoldották saját hatáskörben a baloldali összefogás kommunikációs zsenibabái? Mit mond ez az ellenzék viszonyulásáról politikához, felelősséghez és legelsősorban a választókhoz? Ésatöbbi, ésatöbbi… De ha mindezen túl is lépünk, hiszen a választási korteskedés publikus részében az összefogás miniszterelnök-jelöltjének hebehurgya, nap nap után egymásnak is ellentmondó kinyilatkoztatásai számos dolgot nyilvánvalóvá tettek, no meg Ron Werber 2002-es debütálása óta kampányügyben is eléggé edzettek lehetünk már, szóval ha feltételezve, de meg nem engedve elfogadjuk, hogy adott pillanatban jó ötletnek tűnt, még akkor is marad a tény: legyártatták, de nem voltak képesek szétosztani. Szar ügy, mondaná sommásan az ember baráti társaságban, ha hasonszőrű történetet hallana, de itt mégis csak olyanokról van szó, akik az ország vezetésére aspiráltak/aspirálnak, úgyhogy finomabban fogalmazva, ez a bizonyítvány kínos.
Ám nincs olyan blama, nincs olyan bukás, ami elgondolkodtatná az ellenzék politikusainak java részét, és féket vetne terméketlen ötletbörzéjüknek. Ebben élen jár a tizenkét százalékos támogatással a magát legnagyobb baloldali pártnak tudó Demokratikus Koalíció, amelyik a bukott miniszterelnök vezénylése alatt simán lógva hagyta azokat, akikkel bő egy éve történelminek minősített összefogásra lépett, aztán hónapokig tartó vajúdás után egypárti árnyékkormánnyal és párttévével lepte meg ezt a sok mindent megélt országot. „Megfékezzük az inflációt, megvédjük a nyugdíjasokat, biztonságot teremtünk a dolgozóknak, kiszámítható feltételeket teremtünk a munkaadóknak. Rendbe tesszük az egészségügyet, világszínvonalú oktatást hozunk létre. Visszaszerezzük barátainkat Európában. Felkészülünk. Az Árnyékkormány reményt és bizalmat hoz az embereknek, Magyarországnak, hogy jobb, könnyebb lesz az élet. Erről is fog szólni 2023” – írta január 1-jén az árnyékgrémium vezetője a Facebookon. Nem könnyű eldönteni, sírni kellene-e vagy nevetni. Olyan az egész, mint Kabos Gyula egyik filmjében, a Lovagias ügyben, amikor a főszereplő Virág úr azt mondja a titkárnő Gizikének, akibe, noha idősödő, családos ember, reménytelenül szerelmes. „Tudja, hogy felírtam ebbe a noteszba, hogy mit adtam ki magára a múlt hónapban, gondolatban? Ötezerkétszáz pengőt adtam ki gondolatban.” „Te Jóisten, ennyi pénzt?” – kérdezi hitetlenkedve Gizike, mire Virág úr közli: „Hát gondolatban nekem semmi sem drága.” Annyi a különbség, hogy Kabos Gyula filmje szórakoztatásra készült.
Legyártott és szétosztani nem tudott vécépapír, árnyékkormány – csodálkozunk, ha végül mémgyártó nagyhatalom lesz belőlünk?
A szerző vezető