Az utolsó szó jogán – XVI. Benedek pápa hagyatéka

Egy kilencvenöt esztendős ember püspöki ruházatba öltöztetett porhüvelye fekszik a Péter apostol sírja fölé épített csodálatos bazilikában Vatikánvárosban, a világ legkisebb államában. Ezrek és ezrek jönnek egy nagy lélek élete végére egyre kisebbé váló testtemploma előtt fejet hajtani. Csend és méltóság van, egyszerűség. Ahogy a temetésen is lesz. Kérésének megfelelően félrekerül a pompa, a ragyogás, a fény, a harsányság. Ahogy élt, úgy távozik a test. A lelke azonban már fényben. Ott van, ahová vágyott. „Uram, szeretlek!” – lehelte a múlt év utolsó napján a hűvös római reggelbe valamikor kilenc óra után. Könyvtárnyi tudást foglalt össze lelkéből áradó kétszavas végrendeletébe őszentsége. A Lélek sommázott hagyatékát hagyta ránk.

A széles és „művelt” közvéleményt persze a pedofil papok, a leszbikus apácák ügye jobban érdekli most is, ahogy a szentszéki banki csalások, a papi nőtlenség kérdése is, nem beszélve a homoszexuális püspökök vagy épp a nemtelenségükkel pózoló német sekrestyések coming outjáról. Szaftos témák, tocsogni valók, mint a savanyú moslék. Ez való mostanság az emberiség disznóóljába. Valamivel manapság is jól kell lakni. Előbbiek többször kerülnek címlapra manapság is, mint a második világháború szörnyűségeiből ébredő emberiséget először csak kicsi lámpásával, majd égő nagy fényességgel kivezetni szándékozó lángelme, bizonyos Jozeph Ratzinger lelkipásztor, majd tudós püspök és XVI. Benedek néven pápává lett bajor ember gondolatai. Kár. Nagy kár. Ugyanis egész életművében a 2022. december 31-i leheletnyi végrendeletét kívánta elmondani, kifejtve tanulmányokban, prédikációkban, dokumentumokban, enciklikában, a déli úrangyala imádság előtt vagy épp csak egy pillanatnyi találkozásban. Tudott mindenkihez szólni, így e sorok szerzőjéhez is. Két alkalommal találkozhattam vele kicsivel több, mint szemvillanásnyi időre. Személyesen. A személyesség szentség, talán a nyolcadik. Mert a személyességben a társ benned az Istent látja, a fizimiskád mögött rejlő egyedit, megismételhetetlent. Bárhová sodor is az élet, egy fényképet aranyozott keretben mindenhová viszek magammal. A második találkozásunkról készült fotográfiát. A VI. Pál Teremben voltunk, körülöttünk több ezer ember, a Kocsis Zoltán vezényelte Liszt-koncert után az állami delegáció huszonöt tagját mutatták be. Utoljára léphettem elé. Pár szót mondtam. A kijelölt protokollal ellentétben nem térdeltem le, nem csókoltam pásztorgyűrűt, mert ahogy kezemet nyújtottam és a szemembe nézett, az a két fáradt, már akkor is öreg gombszem égett, ahogy az atya szeme ég a tékozló fiú történetében. Megfogta a másik kezemet is, ahogy esküvőn szokás vagy játszótéren forgózás előtt. Mélyen a szemembe nézett, akkor és ott, számára csak én voltam. Én voltam fontos, pedig azt hittem, hogy számomra ő lesz az. Szédítő volt. Ezt, a számomra kegyelmi pillanatot kapta el a fotográfus. Egy szemvillanás hagyatékát őrizte meg a blende. És elég. Egy életre elég. Nehéz hagyaték…

Ahogy nehéz az a hatalmas szellemi hagyaték, amit a világunkért aggódó XVI. Benedek hagy maga mögött. A politikai hagyaték. Joseph Aloisius Ratzinger homo politicus volt. A polisz ügyeiben buzgó, Isten városának munkása. Közreműködött a II. Vatikáni Zsinat dokumentumainak szövegezésében, majd csaknem negyedszázadon át vezette a Hittani Kongregációt. Ez idő alatt hihetetlen lelki mélységekben élve rendszerezte közel kétezer év tanítását, amit munkája nyomán a Szent II. János Pál pápa által felállított bizottság vezetőjeként A Katolikus Egyház Katekizmusa címmel 1992-ben tett le a lengyel főpap asztalára. Hit és erkölcs dolgában hajthatatlan és hajlíthatatlan emberként 2005-ben pontifikálták, emelték Szent Péter székébe 265. pápaként bíboros társai, majd 2013-ban, fizikai erejében megrendülten, bölcs módon lemondott hivataláról. A második nagy háború erkölcsi romjai alól kitántorgó európai ember számára szóló tanítást fél évszázadon át személyesen adta és legalább ennyi ideig holtában is adni fogja Benedek pápa. Már a hetvenes években helyesen látta a világégésnél is nagyobb veszély, a parttalan, féktelen liberalizmus trágyadombján kitenyésző relativizmus veszélyét. Bassanóban 1992-ben, a „Scuola e cultura cattolica” díj átvételekor mondott beszéde minden, a közéletben résztvevő számára kötelező olvasmány kell hogy legyen. Magyarországon ekkoriban ocsúdtunk, egy diktatúra láncait levetegetve meredtünk kidülledt, vágyakozó szemekkel a szabad Nyugatra. Talán senki sem volt akkoriban magyar döntéshozó Bassanóban, és e beszéd is csak a Máltai Könyvek sorozat szerkesztőjének köszönhetően, 2021 karácsonyán jelenhetett meg magyar nyelven. Prófécia volt ez a beszéd, felhívás egy közös alap megteremtésére a magát felvilágosultnak gondoló materialista, liberalista Nyugat és a hívő, isteni törvények szerinti földi berendezkedést is megalkotni képes ember között. Akkoriban a vita a készülő európai alkotmányról szólt: „Kell-e hivatkozni Istenre az Alkotmányban, és meg kell-e említeni Európa keresztény gyökereit?” Az elhangzott beszéd után csaknem húsz évvel, 2011-es első találkozásunk alkalmából az akkori magyar köztársasági elnöknek fejből, szó szerint idézett Szent István fiának Szent Imrének írt intelmeiből, kérve az államfőt, hogy mindenképpen ennek az ősi keresztény ihletettségű államalkotó jogdokumentumnak a mentén készítsék elő az új Alaptörvény szövegét. Ha nem sikerült a büszke Európában, sikerüljön legalább egy kis országban. Sikerült. Bajor emberként, a nekünk koronát adó Szilveszter pápa utódjaként kiemelt figyelemmel szeretett bennünket. Bízott bennünk, hogy ezer év után sem térünk le az útról. Nos, talán a racionalista, relativista, nihilista kisbetűs és kisstílű európerek ezért az egy szóért nem szeretnek bennünket, Alaptörvényünk kezdő mondatáért: „Isten áldd meg a magyart!”

Ratzinger bíboros így beszélt az említett díjátadáskor: „Ugyanez érvényes az Istenre való hivatkozás esetében is: nem Isten említése az, ami sérti a többi vallásokhoz tartozókat, hanem inkább az a kísérlet, hogy az emberi közösséget teljesen Isten nélkül akarják fölépíteni.”

A kis kötetbe szerkesztett beszéd rövidsége ellenére messze túlmutat keretein. Már a kilencvenes évek elején előrevetítette a fősodratú vallássá váló relativizmus rémét, amely mára teljesen sivárrá tette az emberi lelkeket, kilúgozta az emberi kapcsolatokat és lehetetlenné tette a kultúrák közti párbeszédet, egymás megértését és vezetett el, a ma ukrán–orosz konfliktusba bújtatott totális lelki világégés réméig: „A végletekig vitt kísérlet, hogy az emberi dolgokat teljesen Isten nélkül alakítsuk, egyre inkább a szakadék szélére visz bennünket, az ember teljes pusztulása felé.”

A volt pápa bassanói beszédének leglényegesebb mondata a közös, mindenki számára méltó és emberi létalap megteremtésére a következő: „A felvilágosodás korában megpróbálták értelmezni és meghatározni a lényeges erkölcsi normákat, s azt mondták, ezek akkor is érvényesek volnának, ha nem létezne Isten.” Ma, alig harminc év múltán erkölcsi normák alig vannak, de azok sem érvényesek, Isten nem létezik, a felhőben fotókat tárolunk és dokumentumokat, csillagok filmvásznon születnek, nem az égben. Szemünket levettük az fentvalókról. XVI. Benedek pápa, ahogy elődje és utódja is prófétai módon látták világunk megmentésének útját a hit fényében. „Csak Istentől megérintett emberek által tud visszatérni Isten az emberek közé” – fejezte be előadását, hivatkozva Szent Benedek regulájára, melyben az egymás iránti tisztelet, türelem, jó akarat a mérce.

Egy ég felé fordított idős ember fekszik főpapi ruhában Rómában. Egy kihűlt test mellett székek. Mintegy Parlament a világ legkisebb államában. Képviselők jönnek, mennek. Váltják egymást államférfiak és államnők. Vajon megérintettek? Vajon hányan értették XVI. Benedek pápa kétszavas végrendeletét, az utolsó szó jogán: „Uram, szeretlek!” Vajon hányan emelik tekintetüket az égre? Ezen fog múlni. Ezeken a felemelt politikusi tekinteteken…

A szerző teológus