Lassan Hegyi Gyula-fanná leszek. Az pedig nagy csoda, hiszen az említett volt szocialista EP-képviselőt korábban annyira éreztem magamhoz közelállónak, mint az egyszeri olasz liberális (mondjuk) Silvio Berlusconit, vagy hogy hazai példánál maradjunk, Demszky Gábor a hármas metró kapcsán az OLAF-vizsgálóbizottságot. Persze Hegyi Gyulának rendre az Indexen közölt írásai nem csak nálam, hanem „odaát”, azaz a baloldalon is folyton kiverik a biztosítékot. Itt pozitív, amott negatív értelemben persze.
Az önállóan gondolkodó Gyulát egyébként nemrégiben „igényesen” lapátra is tették az ellenzéki MSZP-ben – nagyjából és egészében olyformán, mint ahogy a fölös macskakölyöktől szabadul meg manapság is a vidéki átlagmagyar. (Praktice elássa a kert végében. Igaz, még egy ideig nyávog a föld alatt a szerencsétlen jószág, de ha bemegyünk a konyhába, ahová nem ér el a hangja, akkor olyan, mintha nem is történt volna semmi érdekes.) Nos, Hegyi Gyula csak kikiabál a „mélyből”, s szinte hetente közöl valami pozitívat, magvasat és elgondolkodtatót Oroszország kapcsán. Helyesebben mellett – amiért aztán pont annyira kedvelik a baloldali népek, mint varjú a rohadt tököt.
Józan ésszel mit lehet erre mondani? Még több Hegyi Gyulát a közéletbe! Jó-jó, tudom, csakis mértékkel, mert a sóból is megárt a sok. Ugyanakkor azért valahol mégis megnyugtató, hogy csak akad egy (egy!) olyan „túlparti” politikus, aki képes kilépni a döglesztő mocsárból, azaz a fekete-fehér, jó-rossz iszonyatosan gagyi és gyermeteg történelemszemléletének kereteiből. De ezzel párhuzamosan kár, sőt messzebb menve tragikus, hogy ezekkel az írásaival egyedül áll idehaza az ellenzéki oldalon.
Gyula, Gyula, ha így folytatod, még a végén ténylegesen elásnak a kert végében.
Vagy átkergetnek hozzánk...