A nagyszombati gyermek – XVI. Benedek

Nagyszombat napján született, 1927-ben. A következő reggelen az éppen akkor megszentelt vízzel keresztelték meg. Így jött világra a nemrég elhunyt XVI. Benedek pápa, aki nemcsak egyházfőként, hanem teológusként és gondolkodóként is korszakos egyéniség volt, s akit ezért Joseph Ratzingerként is meg fog őrizni az emlékezet. Születésnapja egy valóságos iniciáléja életének és gondolkodásának. Nagyszombat ugyanis a feltámadás hajnala előtt felszálló homály. Még benne van nagypéntek fájdalma is, de már közel vagyunk a feltámadáshoz. Nagyszombat csendje a visszafojtott lélegzet csendje. Egyszerre „már igen” és „még nem”, vagyis maga az eszkatologikus feszültség. Ratzinger a visszaemlékezéseiben azt írja, ezen a napon elmélkedve arra jutott, hogy ez a köztes idő „felel meg leginkább az emberi élet lényegének, mely még várakozik húsvétjára, és amelyet még nem tölt el a teljes isteni fény, de már reményteljesen közeledik hozzá.”

Joseph Ratzinger mindennél inkább a „már igen” és „még nem” teológusa volt. Még pápaként is jellegzetesen nagyszombati alak, aki éppoly csendes és visszahúzódó, mint az apostolok azokban a napokban, amikor még csak Jézus megfeszítéséről tudhattak. De számára már ez a nap is evangéliumi derűt sugárzott. Türelmes várakozás, feszült figyelem és emlékeztető jel is volt, hogy van mire figyelni, van kire várni. „Akinek reménye van, az másként él” – írta Spe salvi kezdetű enciklikájában. Talán ez volt a leginkább nagyszombati mondat, amit valaha papírra vetett. Szavaiban nem a tényeket birtokló és leltározó pozitivizmus nyilatkozott meg, nem is az előrejelzés magabiztossága vagy a saját eszmény iránti érzék. A remény egészen más, mint a büszkeség. A remény azon a ponton lép működésbe, amelyen a szakértelem és az egyéni hatóerő felmondja a szolgálatot. Azokból a forrásokból fakad, amelyeket sosem tudhatunk a birtokunkban.

Ennek fényében érdemes feltenni a kérdést, hogy kinek van reménye a 21. században? Vigyázzunk a válasszal – reményre vonatkozik a kérdés és nem reményekre! – mert egy homályos többes szám jelentéktelenségében tenyésző reményei mindenkinek lehetnek. De a tulajdonképpeni remény, „az” egyedüli és fundamentális remény, amely a lét villanykörtéjét becsavarja, nem adatik meg mindenkinek. Ezt a reményt nem lehet mesterségesen előállítani. A múlt század végére az összes nagy ideológia csődöt mondott, és minden szekuláris reményelv kifulladt. Így érthető, hogy a híres Habermas–Ratzinger-vitában már egy posztszekuláris kor lehetséges tanulságairól esett szó és, a hitetlen fél meglepően előzékenynek is bizonyult. Az utolsó nagy világi megváltástan, a marxizmus rég kifulladt már. Bloch Isten nélküli exodusa a sivatagban rekedt. Adorno leírta, hogy valódi igazságosság nem lehetséges a test feltámadása nélkül. Sartre szerint az eszme „megállt”, innentől már nélküle kell tovább haladnunk, mindannyian külön-külön hordozva az értelemadás magányos terhét.

Joseph Ratzinger tehát a reményvesztettek kortársa volt. Egy olyan korszak gondolkodója, amely sorra megkérdőjelezte nagy narratíváit, és amelyben a liberális konszolidáció sokadik kísérlete a relativizmus diktatúráját juttatta uralomra. Ennek jeleit Ratzinger az egyházon belül és kívül is érzékelte. A Hittani Kongregáció prefektusaként látta, hogyan nyer teret a relativizmus mind tartalmi (doktrinális) téren, mind formai tekintetben. Tudva, hogy a kultúrák a szellem és az anyag szétválasztásával buknak el, Ratzinger nagy szolgálatot tett Európának, amikor felemelte szavát a gondolkodás eltestietlenítése ellen, és hangsúlyozta a test méltóságát. A keresztény remény azt is jelenti, hogy az anyag nem másodlagos valóság, a megtestesülés és a megváltás révén a test is az örökkévalóság előterében áll. Ezt hangsúlyozva Ratzinger volt a szellem és a forma, a lélek és test egységének egyik leghatározottabb hirdetője korunkban.

A forma és tartalom egységébe vetett hite vezette arra is, hogy pápaként kiadja Summorum pontificum kezdetű apostoli levelét, amellyel – Szent X. Piusz pápa szavait felelevenítve – az volt a célja, hogy „a liturgia épülete (...) ismét épségben és szépségben ragyogjon”. A kereszténység évszázadról évszázadra védekezik a hit absztrakciójával és a formátlanság eretnekségével szemben, amely nem csupán formájától, hanem tartalmától is megfosztja a vallást. A Logosz népe nem pusztán diskurzusközösség, különben hamar a reményvesztettek és a narratív csontritkulásban szenvedő kortársak sorsára jutna. A Logosz a megtestesült igazság, és nem a nyelv közönséges alkotóeleme, amely a felépítmény bármely pontján helyet foglalhat. A reményhez hasonlóan nincsen többes száma. Ezért szólított fel arra Benedek pápa jelmondata, hogy legyünk gyakorlati értelemben – cooperatores veritatis – az igazság munkatársai. A megtestesült Logoszra tekintettel ugyanebben az értelemben írta A liturgia szelleme című művében, hogy „a testnek (…) a feltámadásra »edzettnek« kell lennie”.

Az igazság munkájában való részvétel épp annyira testi, mint amennyire lelki elszánás. Ez a meggyőződés kísérte végig a teológus Joseph Ratzinger és az egyházfő XVI. Benedek életútját, aki lelki végrendeletében is a nagyszombati gyermek hangján szól a világhoz. „Láttam – írja –, hogyan omlott össze a liberális nemzedék, az egzisztencialista nemzedék és a marxista nemzedék. De azt is láttam és látom, ahogyan a hipotézisek kuszaságából újra és újra előtárult és előtárul a hit értelmessége.” Ezt üzeni a 2022. december 31-én elhunyt pápa: tartsatok ki a remény és az igazság egyes száma mellett, „álljatok szilárdan a hitben!”

A szerző eszmetörténész