Nehéz és sok tekintetben új felismeréseket hozó év utolsó napjait éljük. Nem csak az igazolódott be, hogy a világ elérkezett egy korszak határához, a globalizáció eddigi gyakorlata valószínűleg nem folytatható, mert olyan különbségeket generál mind a társadalmakon belül, mind a különböző berendezkedésű régiók között, amelyet azok, akiknek a folyamat nem kedvez, nem feltétlenül akarnak csendben elfogadni, vagy a status quo megváltoztatásáért küzdenek, vagy menekülőre fogják, továbbgyűrűző konfliktusokat indítva el; nem beszélve a Föld esztelen kizsákmányolásáról, a megváltozó klímához való bármiféle alkalmazkodás képtelenségéről. Kiderült, világunk szilárdnak hitt alapjai sem annyira masszívak, hogy szívós munkával ne lehetne kikezdeni őket, s bár Európában hetven éve nem dúlt háború, ébredhetünk arra, hogy a szomszédunkban fegyverek dörögnek, és a következmények átformálják a mindennapjainkat. Itthon pedig arra hogy különféle politikai formákat tartalom nélkül vagy éppen alaptalan, hagymázas szólamokkal megtöltve nem lehet választást nyerni, hiába rendelnek mellé bárhonnan bármennyi pénzt.
Átéltük az első téli futball-világbajnokságot, s noha sok tekintetben furcsa volt, a szokatlan helyszín, a váratlan kísérőjelenségek eddig kevéssé tapasztalt és kevéssé végiggondolt összefüggésekkel leptek meg, de aki látta a döntőt, az fogalmat alkothatott a játék varázslatáról, ahogyan a zágrábi Jellasics téren vagy a Buenos Aires-i Plaza de la Repúblicán készült felvételek megmutatták, mit jelenthet egy siker egy ország népének.
De talán természetesnek mondható, hogy erre az eseményre is rányomta különös bélyegét az orientációs zavaros korszak. Karácsony előtt lehetett olvasni, hogy a FIFA vizsgálatot indított, hogy miként kerülhetett a vb-döntő utáni díjátadásra, és miként emelhette magasba a kupát a Salt Bae-nek nevezett Nusret Gökce török szakács és étteremlánc-tulajdonos. Talán, ha az ember akar, akkor sem tudna jobb, a világ jelenlegi állapotát érzékletesebben leíró momentumot, mint ami a világbajnoki trófea átadása után történt. Először is van egy szakács, aki nem az általa készített ételek miatt lett világhírű, hanem mert fura, teátrális – további jelzőket inkább nem használok – mozdulatokkal szeleteli a húst és legfőképpen szórja a sót. Mémmé vált, és vírusként terjedt a közösségi médiában az ezt bemutató videó. És az élelmes ember a megszerzett hírnevet kamatoztatja az üzleti életben, hogy aztán a teljesítményük okán méltán híres emberek oldalán parádézzon.
Ha szétnézünk magunk körül, vajon hány minden néven nevezhető teljesítmény nélküli, influenszernek mondott micsodával találkozhatunk nap nap után, hány önképzavaros, csak a közösségi meg a bulvármédiában létező valaki avat be minket az életébe, vásárlási és egyéb szokásaiba. Míg nem figyeltünk, lassan felépült körénk egy élményközpontú buborék, ahol az értékeket felváltotta az érdek, az értelem meg mintha távolra költözött volna.
S ebben a közegben nem is nagyon meglepő, hogy a politika is lefelé tartó spirálba kerül. Olvasom a DK közleményét, amely szerint a kormány óriási megszorításokra készül, és csak az árnyékkormány képes a megakadályozására, ahogyan a megélhetési válság megfékezésére is. Végigveszem magamban a Dobrev Klára vezette grémium tagjait. Tényleg, az összes ott állt 2006-ban meg aztán 2009-ben, és egymás szavába vágva tiltakoztak előbb Gyurcsány Ferenc, utóbb Bajnai Gordon megszorításai ellen.
Mit lehet erre mondani? A sószórás és porhintés korában élünk, lassan ideje van a változásnak.
A szerző vezető szerkesztő