Lóránt Károly

Vélemény és vita

Politikai ígéretek és politikusi jellemek

Mint arról már több magyar média is hírt adott, Angela Merkel december 7-én interjút adott a Die Welt című német újságnak, amelyben szó szerint a következőket mondta: „A 2014-es minszki megállapodás egy kísérlet volt arra, hogy Ukrajna időt nyerjen. Ukrajna ezt az időt arra használta fel, hogy megerősödjön, amint az ma látható is. A 2014–2015-ös Ukrajna és a mai Ukrajna nem ugyanaz. Mindenki számára világos volt, hogy a konfliktus csak felfüggesztésre került, és a probléma nem oldódott meg, de éppen ez volt az, ami felbecsülhetetlen időt adott Ukrajnának.” Vagyis Angela Merkel lényegében azt mondta, hogy az oroszokat tudatosan becsapták. Nem ez volt az első eset, hadd idézzünk fel egy régebbi történetet, azt, amikor Németország újraegyesítéséről volt szó.

A német egyesítésről 1990-ben zajlottak a megbeszélések James Baker amerikai külügyminiszter, Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió elnöke és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter között. Az e megbeszélésekkel kapcsolatos titkosítás alól feloldott dokumentumok világosan bizonyítják, hogy az Egyesült Államok külügyminisztere, James Baker egyértelműen megígérte Gorbacsovnak, hogy ha az egyesített Németország a NATO tagja maradhat, akkor a NATO egy centit sem terjeszkedik kelet felé. Az amerikai National Security Archive által 2017-ben közzétett harminc dokumentumból háromban, az ötödikben, a hatodikban és a nyolcadikban fordul elő az „egy centit sem” kitétel, ezek közül a nyolcadikból idézünk, ez egy Baker és Gorbacsov között 1990. február 9-én lezajlott beszélgetés jegyzőkönyve, amelyben Baker a következőt mondja Gorbacsovnak:

„És az utolsó pont. A NATO az Egyesült Államok európai jelenlétét biztosító mechanizmus. Ha a NATO-t felszámolják, nem lesz ilyen mechanizmus Európában. Megértjük, hogy nemcsak a Szovjetunió, hanem más európai országok számára is fontosak a garanciák arra, hogy ha az Egyesült Államok a NATO keretein belül megtartja németországi jelenlétét, akkor a NATO jelenlegi katonai joghatósága egyetlen centimétere sem fog keleti irányba terjeszkedni. Úgy gondoljuk, hogy a »kettő + négy« mechanizmus keretében folytatott konzultációknak és megbeszéléseknek garantálniuk kell, hogy Németország egyesülése nem vezet a NATO katonai szervezetének kelet felé történő elterjedéséhez.”

Most, az orosz–ukrán, pontosabban az ukrán közvetítéssel zajló NATO–orosz háború eszkalációja idején érdemes lenne mind a harminc dokumentumot feldolgozni, de érdekességképpen most idézzünk csak a 30-as sorszámot viselő dokumentumból. Ez a dokumentum egy Brüsszelben, a NATO főhadiszállásán a szovjet fegyveres erők irányítói és a NATO vezetői között 1991. július 1-jén lezajlott tárgyalás jegyzőkönyve. A jegyzőkönyv szerint a NATO-főtitkár, Manfred Wörner hangsúlyozta, hogy a NATO-tanács és ő is ellenzi a NATO bővítését (16 NATO-tagállamból 13 támogatja ezt az álláspontot). A közeljövőben L. Walesával és I. Iliescu román vezetővel való találkozóján ellenezni fogja Lengyelország és Románia NATO-csatlakozását, korábban ezt Magyarország és Csehszlovákia felé is kijelentette. Nem szabad megengedni, hogy a Szovjetuniót elszigeteljék az európai közösségtől.

Wörner egyébként fél évvel korábban, 1990. november 22-én járt Magyarországon, ahol a korabeli fényképek és újságok tanúsága szerint találkozott Antall József miniszterelnökkel, Jeszenszky Géza külügyminiszterrel és még Horn Gyulával, az akkori ellenzék vezetőjével is. Nyilván ők voltak azok, akiket Wörner le akart beszélni a NATO-tagságról, mint tudjuk, kevés sikerrel. Pedig az 1956-os szabadságharc egyik fő követelése a semleges, független Magyarország volt, és amikor erre lehetőség nyílt volna, a magyar vezetők meg voltak veszve, hogy éppen csak megszabadulva a régitől, egy új katonai tömbhöz csatlakozzunk. Sajátos bája a dolognak, hogy a NATO-tagság egyik fő szorgalmazója az a Horn Gyula volt, aki 1956-ban részt vett a szabadságharc leverésében. Úgy látszik, rendszerváltó politikusaink nem tudtak meglenni „gazda” nélkül, a régi helyébe gyorsan keresni kellett egy újat.

De térjünk vissza Merkelhez. Pozsgay Imrétől tudjuk, hogy a hála nem politikai kategória, ezt a tételt Angela Merkel is bizonyította, aki politikai pályafutása során volt már a német kommunista párt (bocsánat: Német Szocialista Egységpárt) ifjúsági szervezetének marxista propagandistája, az NDK utolsó miniszterelnökének szóvivőhelyettese, majd az újraegyesítés után csatlakozott az éppen hivatalban lévő Helmut Kohl kereszténydemokrata pártjához. Kohl támogatta a „kislányt”, és Merkel hamarosan miniszter és a CDU elnökhelyettese lett. 1999 novemberében pártfinanszírozási botrányt robbant ki, semmi különösebb, csak a polgári demokráciákban szokásos, amelytől a CDU sem volt mentes. Kohl nem volt hajlandó elárulni, hogy kiktől származik a pénz, és az ebből kerekedett botrányt kihasználva Merkel kiszorította őt a párt irányításából, és megválasztatta magát a CDU elnökének. Így lett azután később, amikor 2005-ben a CDU ismét kormányra került Németország kancellárja.

Merkel pálfordulásai között említhetnénk még az atomerőművekhez való viszonyát, amelyet 2010-ben kancellárként még támogatott, sőt tervbe vették az atomerőművek élettartamának meghosszabbítását, jött azonban a fukusimai cunami és az azt követő atomerőmű-baleset. Ekkor Németország nagyvárosaiban százezrek tüntettek az atomerőművek ellen, és egy tartományi választáson a zöldek néhány százalékponttal növelni tudták nyolc százalék körüli népszerűségüket. Ez elég volt ahhoz, hogy Merkel kijelentse: 2022-ig az ország összes atomerőművét leállítják.

Merkel az Energiewendének (a hagyományos erőművek szél- és naperőművekre való lecserélésének) is nagy támogatója volt, sőt neki köszönhetjük az Európai Unió irracionális klímapolitikáját, amelynek ostobasága ugyan már eddig is nyilvánvaló volt, de az orosz szankciókkal ez még nyilvánvalóbb lett. És akkor Merkel bevándorlási politikáját még nem is említettük.

De hagyjuk Merkelt, majd a történelem megítéli. Most itt van az új kancellár, Olaf Scholz, aki egy tekintélyes tanulmányt tett közzé az amerikai külpolitika egyik szócsövében, a Foreign Affairsben Globális korszakváltás címmel, Hogyan kerüljük el az új hidegháborút egy multipoláris korszakban? alcímmel. A tanulmány elég hosszú és nyilván megérdemli, hogy alaposabban foglalkozzunk majd vele, itt most csak három apró részletét szeretném megemlíteni. Az egyik, hogy amikor Németország újraegyesítéséről ír, megemlíti, hogy 1989 novemberében bátor keletnémet fiatalok ledöntötték a berlini falat, de azt elfelejti megemlíteni, hogy ennek előzménye az volt, hogy a magyarok megnyitották nyugati határukat a keletnémetek előtt (ezt Merkel egy korábbi évforduló alkalmával még megköszönte).

Scholz szerint Németország egyesítése „előrelátó politikusoknak és a nyugati és keleti partnerek támogatásának” köszönhető, itt sincs megemlítve, hogy a szovjet kivonulás feltétele az volt, hogy a NATO ne terjeszkedjen keletre, sőt Oroszországot marasztalja el a kelet–nyugati viszony elromlásáért és a háború kitöréséért. Minszkkel kapcsolatban például azt mondja, hogy „a revizionista Oroszország lehetetlenné tette a diplomácia sikerét”. Hasonlítsuk össze Merkel nyilatkozatával, legalább hangolnák össze, amit mondanak!

Mondhatná valaki, hogy a politika mindig ilyen volt, a politikusok köpenyeget forgatva, mindig a népszerűséget, vagy a nagyobb politikai hasznot keresték. De egyrészt ami most történik, az minden szempontból irracionális és szó szerint a bőrünkre megy, másrészt egy politikusnak nem kötelező jellemtelennek lennie. Én emlékszem még racionális és hiteles politikusokra, ilyen volt például Konrad Adenauer, Willy Brandt és Helmut Kohl. Ők bizonyára rosszul éreznék magukat mai kollégáik körében.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója