Sütő-Nagy Zsolt

Vélemény és vita

Kétezer év tanulsága

álláspont

Szórakoztatónak is nevezhetném, hogy karácsony napjaiban mindig akadnak, akik életük kilátástalan sivársága okán zabolázhatatlan kényszert éreznek az ünneprontáshoz, és lehetőségükhöz mérten megpróbálják világgá kürtölni, hogy márpedig az egész jézusi történet csak egy elavult mese, értelmetlen hablaty, amitől ideje lenne megszabadulni.

Nehéz ilyenkor megállni, hogy ne mulattassanak bennünket a csalódottság profán szavai, a szimbólumokkal szemben folytonosan alulmaradó elme reményvesztett vívódásai, és a kétségbeesettség segélykiáltását halljuk a nyilvánvalón mély traumákra utaló eszmefuttatásból. Pedig, éppen a tanácstalanság jajgató keservére kellene felfigyelni, a szánalmas kivetettségre, ami lehetetlenné tette, hogy a csoda megérintse, és fagyon, ködön, didergésen átsegítve reményt adjon, ünneppé változtatva a szürkeséget. Nem az otrombán kihasított, az üres szoba közepére dobott, és kárörvendő vihogás végén ajtó mögé zárt szív tehet róla, ha csupán értelmetlenül lüktető húscafatnak látja magát; irigységében pedig más szívekkel is ezt szeretné elhitetni.

Az első lépés mindig az ajtónyitással kezdődik…

Hosszú éveken át a főváros egyik forgalmas kereszteződésében egy hajléktalan, de helyzetéhez képest jól öltözött korán öregedő férfi fogadta az autósokat, és a poharában koppanó aprót egy viccel, egy vidám villámtörténettel honorálta. Nem a meglepő csattanó, nem az ismeretlen tréfa tette vonzóvá, hanem az az áradó optimizmus, ami szomorúnak tűnő helyzetére rácáfolt. Mindenkit megcsaphatott bizakodó életöröme, kizárólag a burokba zárt utazón múlott, hogy mer-e ablakot nyitni felé. Egy idő után a kereszteződésnél már kifejezetten a hosszabb sort kerestem, hogy véletlenül se az első zöld lámpára hajthassak tovább, hanem minél tovább élvezzem a napnak az ajándékát, amit az ablak leeresztését követően egyetlen koppanással elérhettem. Gyakran lassabban araszoltam, vagy éppen sietve hajtottam, hogy munkaidejében érjem a jótevőt, s amikor sorsa jobbra fordultáról mesélve megtudtam, hogy a következő héttől már hiába is kerülök a csomópont felé, ő vidéki rokonaihoz viszi a vicceket, képtelen voltam örömében felhőtlenül osztozni.

Csak évekkel később szűnt meg a hiánya, amikor egy augusztus huszadikai országos dugóban vánszorogva az út túloldalán kopottas nemzetőr tábornoki egyenruhában stoppoló manóra lettem figyelmes. Száznyolcvan fokos fordulattal pattantam mellé, nehogy valaki elrabolja előlem, mert az első pillanatban világossá vált, hogy az ő fuvarozása számomra lesz ajándék. Az lett! Még az sem változtatott az örömömön, hogy a viseletes öltözékből áradó fanyar szag is feledhetetlenül belém égett. A viharos évtizedektől zilált egykori gróf történetei gazdagabbá tettek, és Budapestre érve még kétszer körbevittem volna a városon, hogy tovább hallgathassam.

Csodák voltak ők, mint a jászolszagú kisded, akiért három király testőrök nélkül bolyongott a csillagfényes éjszakában. Ők sem könnyen leltek az útra, de tévelygéseiknek meglett a jutalma. Elnyerték mindazt, amit koronájuk sem adhatott meg. Az elévülhetetlen „mese” teszi lehetővé, hogy a buborékból ajtót nyitva húscafatok helyett halhatatlanokká legyünk.

A szerző vezető szerkesztő